Feltételezem, nem csupán nekem tűnt fel, hogy az utóbbi időben a magyarországi „nemzeti közgondolkodásban” (ha van ilyen) negatív fogalmak társultak a liberális szóhoz. Hogy ez miért történt így, annak két előzményét is látom.

  Az egyik az, hogy a magyar politikai baloldal részben vagy egészben a liberális eszmék mentén „fogalmazta meg magát”, értve ezen nem csupán a filozófiai és morális értelemben vett klasszikus liberalizmus szabadságeszményét, hanem (és főként) az alkotmányossággal és parlamentarizmussal  biztosítható demokratikus liberalizmus iránti elkötelezettséget, illetve, még ezen is túlmenően (főként a szocialista párt részéről) a szociálliberalizmus felvállalását. Az elméletben akár ideálisnak is mondható elképzelések azonban a gyakorlatban konkrét politikai lépésekben nyertek kifejezést. Ezek pedig hiába lehettek döntő többségükben helyesek és szükségesek, könnyen sérthettek érdekeket, továbbá lehettek köztük elhibázottak, összekapcsolódhattak a valódi liberalizmussal köszönőviszonyban sem álló célokkal (pl. hatalmi törekvések, mind nagyobb befolyás megszerzése, megszorító intézkedések), párosulhattak egyértelműen negatív jelenségekkel (pl. korrupció vagy annak akár csak gyanúja). Így aztán, hogy nagyon leegyszerűsítve fogalmazzak: a kívánatos liberális eszmék részben nemkívánatos politikai gyakorlattal is társultak. Ez önmagában azonban még nem járatta volna le magát a liberalizmust. A józan ítélőképesség különbséget tud tenni a lényegibb pozitív és a lényegtelenebb negatív vonatkozások között, illetve meg tudja különböztetni az elméletet és elvet – a gyakorlattól. Magyarán: valamely gyönge teljesítményről, ballépésről vagy akár politikai-közeli bűncselekményről általában megállapítható, hogy az vajon az adott politika erő ideológiájából következik-e, vagy valami egészen másból.

  Azonban a magyar politikai jobboldal azt a koncepciót kezdte érvényesíteni retorikájában – és ezt látom a liberalizmus kedvezőtlen megítélésében a másik előzménynek – , hogy a valódi vagy csak általa vélt negatívumokat egyrészt egybecsatolta a velük összefüggésbe hozható párt(ok) ideológiájával, másrészt önmagát nemzetinek és polgárinak nevezve mindkét fogalmat kisajátította és szembeállította a szocialistával és a liberálissal. Ráadásul megfogalmazásaikban ez a szembeállítás nem egyszerűen különbségtételt vagy akár lényegi eltérést jelentett, hanem antinómiát, azt, hogy ezek a fogalmak kizárják egymást. Vagyis: a jobboldal által elterjesztett szóhasználatban az, ami liberális, nemcsak különbözik a nemzetitől, és nemcsak hogy kizárja a nemzetit, hanem egyszerűen azt jelenti, hogy nemzetellenes. Ez azonban így nyilvánvalóan nem igaz még a mai baloldali politikai erőkre nézve sem, a szabadelvűség eszméjére vonatkozva pedig még kevésbé az. Holott a liberális gondolkodás a legmesszebbmenőkig elismer és elfogad mindenfajta orientációt, törekvést, identitást és érzelmet (hiszen ez egyik lényege), így természetesen a nemzetit is. Mi több: mivel a liberalizmus az egyén szabadságát és a személyiség kibontakoztatásának a biztosítását célként határozza meg, így arra is törekednie kell, hogy mindazok, akik a nemzeti együvé tartozásban és a nemzeti lét intenzív gyakorlásában látják életük célját és értelmét, azok ezt az igényüket maximálisan beteljesíthessék. (Természetesen csak addig, amíg ez senki mást nem korlátoz ettől eltérő igényeik kielégítésében.) Azaz: a liberális gondolkodásúak azt vallják, hogy a lehető legtágabb teret kell biztosítani mindenfajta, így a nemzeti törekvések számára is. De vallják azt is, hogy az ettől eltérő törekvések számára sem kevésbé! Kicsit egyszerűbben fogalmazva: liberális szempontból a nemzeti érzést előtérbe helyezni ugyanolyan elfogadható, mint nem helyezni előtérbe. A liberalizmus nem enged meg semmifajta diszkriminációt, nem tesz különbséget a faji, nemzeti, vallási, nyelvi, világnézeti, állampolgári, politikai, nemi hovatartozások között, nem feltételezi, hogy ezek identitásként és hagyományként való elfogadása és gyakorlása (vagy éppen mindennek az elutasítása) eleve értékmérő lenne. Aki szabadelvűen gondolkodik, nem lát elvi különbséget, mondjuk, a román állampolgárságú, fekete bőrű, spanyol anyanyelvű homoszexuális muzulmán – és önmaga között.

  Alighanem a liberális gondolkodásnak ez a magas toleranciafoka, „engedékenysége” az, ami a nemzeti irányzat elkötelezettjeit arra a következtetésre juttatja, hogy a liberalizmusban a nemzeti jelleg elvesztésének, elveszejtésének az ideológiáját lássák.

  Tapasztalatom szerint ez a vélekedés még sarkosabban mutatkozik meg a határon túli magyar nemzeti kisebbségek körében. Holott elsőre azt gondolná az ember, ha valakiknek, hát a diszkrimináció minden nemét és faját megtapasztalt népcsoportoknak lenne a legtöbb okuk arra, hogy teljes mellszélességgel kiálljanak a liberalizmus eszméi mellett! Miért is?

  Például azért, mert az erdélyi, felvidéki, délvidéki és kárpátaljai magyar kisebbség:

  Nos, a liberalizmus mindhárom esetben esküdt ellensége mindannak, ami a magyarság megmaradására nézve veszélyeztető tényezőnek minősül. Hiszen mi más jellemzi jobban a liberális gondolkodást, mint hogy mindenfajta elnyomással szemben a szabadságot tekinti a legnagyobb értéknek, hogy ellene szegül a megkülönböztetés minden lehetséges fajtájának és a legmesszebbmenően elítéli a sovinizmus és nacionalizmus valamennyi megnyilvánulását?

  Akkor vajon miért tűnik úgy, hogy például a kárpátaljai magyarok többsége (e közösség tagjaként ezt ismerem a legjobban) nem szimpatizál a liberális eszmékkel? (Állításomat részben személyes beszélgetésekre, részben a médiumokban olvasható és látható/hallható megnyilvánulásokra – pl. a státustörvénnyel kapcsolatos megszólalásokra – alapozom.) Ennek okain töprengve a következőkre jutottam.

  Először. A kisebbségben élők többsége, anélkül, hogy ez tudatosulna benne, a saját kisebbségi mivoltát egyfajta ellentmondásként, szerepkettősségként, kis túlzással szólva: tudathasadásként éli meg. Ezzel a kérdéssel több aspektust érintve foglalkoztam Kis(ebbségi) magyar skizofrénia c. könyvemben, most azonban újabb gondolatra jutottam. Úgy találom, a kárpátaljai magyar ember egyfelől szeretne egyenlő lenni a vele együtt élőkkel, sérelmezi – teljesen jogosan - a negatív megkülönböztetést. Másfelől szeretne egyenrangú lenni és azonos jogokat élvezni a magyarországi magyarokkal is. Ez már okoz problémákat. (Legutóbb a kettős állampolgárság „követelése” okozott kisebb politikai vihart.) De mindez még nem elég: a kárpátaljai magyar ember nemcsak másnak, hanem különbnek is tartja magát! Megint csak: egyfelől saját hagyományait, nyelvét szebbnek, vallását igazabbnak, nemzeti történelmét dicsőbbnek, kultúráját gazdagabbnak és saját öntudatát nemesebbnek tartja, mint a vele együtt élő nem-magyar embertársaiét. (Ez voltaképp érthető és bizonyos határokig el is fogadható emberi magatartás akkor is, ha túlzó megnyilvánulásai már nyilvánvalóan nem a „nemzeti büszkeség”, hanem a nacionalizmus kategóriájába tartoznak). Ám számtalanszor találkoztam azzal a nézettel is – másfelől – hogy mi vagyunk az igazi magyarok, nem pedig a magyarországiak vagy pláne a nyugati emigránsok; Kárpátalján magyarnak lenni: az valami, az érték, az hősiesség; míg ott magyarnak lenni nem nagy művészet. Ez a négyféle magatartás nyilvánvalóan nem fér el egy kalapban, nem lehet egyszerre egyenlőnek és különbnek is lenni mind a hazai pályán, mind az anyaország vonatkozásában.

  Az ilyen alapállás teljesen nyilvánvalóan ellenkezik a liberális eszményekkel (szerintem a józan ésszel is), és leginkább az ellentmondást figyelembe nem vevő „kisebbségi gőg és sértődöttség” mentén látszik feloldhatónak egyfajta túlfűtött és túlhangsúlyozott nemzeti kivagyiság keretében. Ezért ennek a kettőségnek ösztönös vagy tudatos felvállalói érthetően nem az előbbi eszmerendszerrel, hanem az utóbbi gyakorlattal azonosulnak.

  Másodszor. Az a látszat alakult ki, mintha a szabadelvű gondolkodás megengedő jellege melegágya lenne a „nemzetietlenségnek”. Nos, a liberalizmus valóban elfogad mindenfajta magatartást, és ahogy nem gátolja, úgy nem is írja elő sem a nemzeti, sem a „nemzetietlen” attitűdöt. Azonban ez aligha róható fel főbenjáró bűnéül. Számomra nyilvánvaló, hogy ahogy a nemzeti érzést, úgy annak hiányát is el kell fogadni és tiszteletben kell tartani. A sokkal inkább nemzeti, semmint liberális gondolkodásúnak mondható Illyés Gyulától származik a közismert megállapítás, mely szerint a magyarság vállalás kérdése. A liberalizmus éppen ennek a vállalásnak a szabadságát hangsúlyozza: legyen módunkban vállalni – de legyen módunkban nem vállalni is, és akár ezt tesszük, akár azt, se ezért, se azért ne érhessen bennünket semmilyen retorzió, semmilyen negatív megkülönböztetés. Ez a gondolat azonban valamiért idegen a magyarságukat hangsúlyosan vállaló kárpátaljai magyarok többségétől, valamiért úgy gondolják, hogy az ő vállalásuk helyes, a másoké ellenben helytelen, és „haragszanak” a liberalizmusra, amiért az identitás megválasztását az egyén szabad döntésének szférájába utalja.

  Harmadszor. A fentebb már érintett politikai retorika a határon túli magyar közegben is talajra talált. Ahogy Magyarországon a nemzeti jelleget magának vindikáló jobboldal nemzetellenesnek, idegenszívűnek, szélsőséges esetben hazaárulónak bélyegzi a közélet azon képviselői, akik nem az ő elképzeléseik szerint gondolkodnak és cselekszenek, aszerint Kárpátalján is akadnak, akik maguk szeretnék eldönteni, ki a magyar és ki nem, mégpedig egyáltalán nem genetikai vagy nyelvi, hanem kizárólag politikai besorolhatóságuk alapján. Nos, aki ilyen szelekcióra vetemedik vagy akár csak nevét, tagságát, szimpátiáját adja az effajta „ügyhöz”, az nyilván úgy fél a liberális eszméktől, mint ördög a tömjénfüsttől.

  Nemrégiben jutottam arra a megállapításra, hogy bizonyos tekintetben a Kárpátaljai magyarság és főleg annak értelmiségi elitje önmaga ellen dolgozik. Ahelyett, hogy szembeszegülne egyes ukrajnai trendeknek illetve az anyaország felől érkező bizonyos elvárásoknak, inkább megfelelni, eleget tenni látszik nekik, ez pedig saját arculatának, hosszú távon teljes mivoltának a felszámolódásához vezethet[1]. Holott léteznek más igazodási pontok, létezik kedvezőbb folyamatokat eredményező szemlélet – ezek elutasítása hosszú távon egyre válságosabb helyzetet teremt. Nos, azt hiszem, ilyen önmaga ellen való fordulásnak fogható fel a szabadelvű gondolkodás elutasítása és annak a téveszmének az elfogadása, hogy kisebbségi helyzetben a liberális elveknek nincsen létjogosultságuk, nemcsak hogy fölöslegesek, hanem egyenesen károsak. Holott a liberalizmus a mi helyzetünkben (sem) a nemzeti gondolkodás ellentéte. Olyan eszmerendszer, amely a legáltalánosabb emberi értékekre, így a szabadságeszményre alapozódóan megenged mindenfajta gondolkodást és törekvést, és éppenséggel nem ezek elfojtására törekszik, hanem arra, hogy mindegyikük kibontakozhasson.

  Magam úgy hiszem, hogy az effajta felfogás elterjedése a a határon túli magyar népcsoportok megmaradásának nem gátja, hanem erőteljes elősegítője lehetne.

  Engedni kellene hát a csábításnak.

  Engedni, hogy a szabadelvű gondolkozás zsigeri görcseinket észérvekre váltsa, szorongásunkat probléma-megoldó készséggel helyettesítse és tengernyi panaszunkat okos cselekvésre cserélje. Én ebben látom a liberalizmus kisebbségi báját.