Az írótábor nem megy az égbe

I. Ha valaki, én nem a bor kedvéért járok Tokajba. Nem mintha nem szeretném ezt az italt: ő nem szeret engem, kis mennyiségben is rossz közérzetet okoz – így hosszú évekkel ezelőtt leszoktam róla és áttértem az árpa sárgás és habzó levére. Magamról még azt a legendát is terjesztem, hogy egyszer, amikor a Rákóczi-pincében aszúborral kínáltak, megkérdeztem: és tessék mondani, sör nincs?

Ez persze nem igaz, ám az igen, hogy a Tokaji Írótábor éves összejöveteleire azért járok szívesen, mert kollégákkal találkozhatom és irodalomról cserélhetünk véleményt, válthatunk szót. E tekintetben vannak nagyon jó és kevésbé kellemes élményeim, de ha mérleget kellene vonni, bizonyosan a pozitívumok serpenyőjébe kerülne több érv, tanulság, emlék.

Az idei egyenlegem még nem állt össze. Főleg azért nem, mert ezúttal mérlegképes könyvelőt, pénzügyi szakértőt, közgazdászt kellene felkérnem, hogy elkészítse.

De ne szaladjunk a dolgok elébe.

 Amikor kézbe vehettem az idei, ezúttal már a 31. Tokaji Írótábor programját, két gyors gondolatom támadt.

Az első felvillanyozott: milyen jó, hogy a mai magyar irodalmi lapok a kitűzött téma, megismerhetem kiváló kollégák szerkesztési elveit, értékőrző és -teremtő munkájukat, ha minden jól megy, még műhelytitkaikba is beavatnak: hogyan válogatják és „mozgatják” a szerzőiket, miként állítják össze a manapság oly gyakori tematikus számokat, hol és hogyan húznak meg esztétikai mércéket, miként kezelik a nívót meg nem ütő kéziratokat és nem egyszer rámenős szerzőiket, mit tartanak érvényes szerkesztői szerepnek, hogyan látják az elefántcsonttoronyba zárkózó elit irodalom és az alacsonyabb igényeket kiszolgáló tömegkultúra viszonyát, milyen közönségmunkát végeznek, hogyan működnek együtt tudományos műhelyekkel, irodalmi intézményekkel, vannak-e kapcsolataik más lapokkal, látnak-e esélyt szorosabb szellemi összefogásra – stb., stb. Megannyi izgalmas kérdés.

Második gondolatommal azonban nyomban le is hűtöttem a lelkesedésemet. Dehogy fogok bármit is megtudni a fentiekről! Dehogy alakul majd ki érdemi vita a tartalmi kérdések körül! Végigültem már annyi szakmai tanácskozást, beleértve a tokajiakat is, hogy akár előre borítékolhattam volna a leggyakrabban elhangzó vezérszavakat.

 II. Ha nő lenne, már nem kezdenék el udvarolni a Tokaji Írótábornak. No, nem a harmincegy éve miatt, az még hagyján. Hanem hogy: egyre inkább öregecskének, megfáradtnak, fantáziátlannak látom. A kilencvenes évek elején tapasztalható látványos nyitásnak és felpezsdülésnek nyoma sincs. Nem az izgalom, hanem a megszokás, a tízegynéhány éves közös múlt és a nosztalgia az, ami évről évre idecsal.

A idei fő témát érintő első két napi program számomra nem tudott az érdektelenség langyvízéből felmerülni, érdeklődő odafigyelésemet fegyelmezett jegyzeteléssel helyettesítettem, mint egykor az egyetemen, a politikai gazdaságtan óráin.

Megkockáztatom: a szervezők ezúttal eleve eltévesztették a koncepciót. Pontosabban nem is volt nekik ilyenjük. Úgy gondolták, elegendő hatvankét magyar folyóiratot felszólítani: küldjenek bemutatkozó szöveget magukról egy erre az alkalomra kiadandó könyv részére, tegyenek javaslatokat „a tanácskozás módjára”, továbbá „a meghívandó személyekre és az esetleges közös nyilatkozatra” – és ebből majd nemcsak a könyv áll össze, hanem maga a tanácskozás is.

Nos, a Mai magyar irodalmi lapok c. tanácskozás, véleményem szerint, nem állt össze. Az alcímben jelzett fogalmak közül – Értékek, szerepek, körülmények – az első kettőről alig esett szó, s ha igen, az nagyrészt elcsépelten általános megállapítás volt. A hangsúly minden mértéket meghaladva átcsúszott a körülményekre, ezen belül is a pénzkérdésre.

III. A szervezők használható koncepció kidolgozása és előzetes gondolatok közreadása helyett ezúttal „előzetes kiadvány” megjelentetésével alapozták meg a tanácskozást. A Tiszta lappal című karcsú könyv megjelent, de ez a vállalkozás is kételyeket ébreszt. Például azzal, hogy a felkért hatvanegynéhány folyóirat egyharmada egyáltalán nem reagált, így nevük (világosabb betűvel) ugyan szerepel a tartalomjegyzékben, de bemutatkozó szövegüket hiába keressük. Néhány cím a huszonegy távolmaradó közül: 2000, Árgus, Beszélő, C.E.T., Élet és Irodalom, Híd, Holmi, Kalligram, Mozgó Világ, Múlt és Jövő... Számomra kétséges, hogy mondjuk az ÉS, a 2000 és a Holmi nélkül egyáltalán lehet-e a magyar irodalmi lapokról és folyóirat-kultúráról hitelesen beszélni. Képzeljük el, hogy valaki kortárs irodalmi lexikont készít, és aki nem küldi be az életrajzát, azt, bármilyen jeles író is legyen, egyszerűen kihagyja. Ez persze nem lexikon, ám ha az írótábort vezető nagy létszámú Kuratórium komolyan gondolja az oly sokszor (e könyvben is) hangoztatott szlogent, hogy az egyetemes magyar irodalomban gondolkodik, akkor vagy el kellett érnie, hogy ne legyenek önkéntes kirekedők, vagy ha ez nem sikerült, akkor bizony – szűkszavúan és tárgyilagosan – valakinek meg kellett volna írnia a hiányzó 21 orgánum szócikkét.

Továbbá: természetesen lehetetlen a teljes palettát lefedni a kifejezetten irodalmi vagy irodalommal is foglalkozó periodikák esetében, képtelenség minden orgánumot felkérni, valahol meg kell húzni a határt, ám számomra úgy tűnik, ez a határvonal kicsit cikcakkosra sikeredett. Ha a délvidéki lapok közül felkérést kapott a Híd és az Aracs, mért nem kapott az Üzenet, ha a Felvidékről szerepel a Kalligram és a Szőrös Kő, sőt még a Gömörország is, akkor miért maradt ki a szórásból a nagy múltú Irodalmi Szemle? Hiányzik a vidéki folyóiratok sorából pl. a Pannon Tükör és Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, némi rosszindulattal pedig rá lehetne kérdezni olyan lapokra, mint a Balkon, a Szombat, a Palimszeszt, a Desire, amelyek irodalmi jelentősége a jegyzékbe bekerült néhány címmel összehasonlítva nem vonható kétségbe. (Hogy kimaradtak az akadémiai irodalomtörténeti- és elméleti lapok is, azt maga egy kurátor tette szóvá a tanácskozáson...) Érdemes azon is tűnődni, hogy magyar irodalmi folyóirat-kultúránkból egyértelmű szándékkal kihagyandó-e a Nagyvilág, a Lettre, a BUKSZ...?

Ennél is furcsább, hogy csak egyetlenegy internetes orgánum kapott felkérést, és hogy annak bemutatkozó „szövege” csupán a nyomtatásban tökéletesen olvashatatlan webes fejléc. Készséggel elhiszem, hogy a Litera a legfontosabb, legnagyobb, legolvasottabb stb. magyar irodalmi webhely, ám egyetlenként szerepeltetni mégis meglepő. Legalább hasonló figyelmet érdemelt volna a Terasz Irodalmi Szekciója, és ha a határon túli nyomtatott folyóiratok közül „befértek” azok, amelyek, akkor bizony a zEtnát és az Erdélyi Teraszt legalábbis nem illett kihagyni.

És ezzel még nincsenek kimerítve a könyv hiányosságai. Annak, hogy a szerkesztőségek maguk írták meg és küldték be bemutatkozó szövegeiket, legszembetűnőbb következménye az aránytalanság és a következetlenség. Szembetűnik például, hogy olyan nagy múltú és rangos lapok, mint a Forrás és a Tiszatáj, egyetlen szövegoldallal vannak jelen, míg a fiatal és (számomra sajnos teljesen) ismeretlen Huszonegy öt oldalt foglal el a kilencvenoldalas könyvben. Egyes lapok adnak történelmi visszatekintést, mások nem; egyeseknél szó esik a tartalmi törekvésekről, mások inkább a megjelenés körülményeiről szólnak. Néhány annotáció alatt ott a szerző neve – másutt ez hiányzik. Egyes bemutatkozásokból megtudhatunk fontos adatokat, más esetekben még a főszerkesztő kiléte sem derül ki. A legnagyobb hiányosság: a legtöbb lap nem adta meg sem postai címét, sem e-mailjét, sem telefonszámát...

Ha már a felkérők-szerkesztők úgy akarták a saját munkájukat megspórolni, hogy a szerkesztőségekkel íratták meg a bemutatkozásokat, legalább bizonyos szempontrendszert megadhattak volna, hogy a „szócikkek” valamivel egységesebb alakot mutassanak és a könyvecske valamire is használható legyen.

IV. A felkértekre áthárított munka és kezdeményezés téves elgondolása aztán magán a tanácskozáson ütközött ki nyilvánvalóbban. Magam nem tudhatom, hány szerkesztőség és milyen javaslatot tett „a tanácskozás módjára” és „a meghívandó személyekre” vonatkozóan, ám a Kuratórium mindenesetre úgy döntött (ezt az elnök Székehyhidi Ágoston egyik hozzászóló kérdésére válaszolva meg is erősítette), hogy nem kérnek fel külön előadókat, hanem az egész tanácskozásnak kerekasztal-beszélgetés jelleget adnak: az egyes folyóiratok képviselői mondhassák el a problémáikat. Ennek egyrészt ellentmondani látszott, hogy a kinyomtatott programban mégis szerepeltek felkért előadók, még ám többségükben olyanok, akik nem kötődnek kifejezetten egyik folyóirathoz sem (és nem is arról beszéltek), másrészt megerősítette az, hogy – az előadókat is beleértve – nagyjából valóban mindenki arról beszélt, „amiről éppen akart”, és nyomelemeiben sem lehetett felfedezni azt a vonalat, amelynek mentén a problémakör egyes szegmenseit megvilágíthatták volna a referátumok, és ezek egymásutánja kibontotta volna a téma egészét.

Kis túlzással: mindenki mindenről beszélt (és így gyakorta semmiről).

Székelyhidi Ágoston korrekt bevezetője után az előadók némelyike például azzal kezdte, hogy nem is tart előadást. Kalász Márton, aki az Írószövetség elnökeként két fontos folyóiratnak is a kiadója, köszöntőt mondott, a Kortársról és a Magyar Naplóról nem beszélt. Pomogáts Béla provokációként konferálta fel saját szövegét, és proklamációszerű felszólalásában nem kevesebbre, mint a politikával szembeni méltányosság felmondására szólította fel az írótársadalmat, ostorozta a mindenkori hivatalos Magyarországot, amely nem ismerte fel, hogy a folyóiratok nem szépirodalmi műhelycélokat, hanem nemzeti ügyet szolgálnak.

Az előadásként értékelhető első szereplés a Keresztury Tiboré volt. A rangos Alföld műhelyproblémáit (és nem nemzeti ügyét!) elemezve a nehezen áthidalható ellentmondásokra világított rá. Így arra, amely a helyi értékek közzétételének szükségessége és az országos mércéhez való igazodás között feszül; arra, hogy bár a lapok külső (állami) finanszírozásra szorulnak, ám mégsem engedik, hogy munkájukba a fenntartó beleszóljon; ellentmondást érzékelt abban is, hogy a szakmai hitelesség és a közérdeklődés ritkán hat azonos irányban. Véleménye szerint az egyetemes magyar irodalomba vetett hit a gyakorlatban már nem azzal kerül ellentmondásba, hogy az alkotói koncepciók és szakmai kérdések mentén alakulnak ki a táborok, hanem hogy ideológiák és párthovatartozások mentén, még ám olyan éles szembenállással, amely lehetetlenné teszi az átjárást. Manapság a szakmai bírálatot politikai támadásként értelmezik, állította. Ezt követően a Litera létrejöttéről, működéséről és törekvéseiről beszélt. Akik rendszeresen böngészik a honlapot, azoknak nem sok újat mondott, akik pedig nem interneteznek, azoknak még kevesebbet.

A továbbiakban egyáltalán nem lehetett eldönteni, ki tart előadást, ki felszólalást és ki hozzászólást, mi tartozik a tanácskozáshoz és mi a vitához, kinél hogyan függnek össze a tartalmi kérdések a pénzügyekkel, ki beszél a saját lapjáról és ki általános problémákról, mi szól a hallgatóságnak, mi a beavatott szűk szakmának, és mi a jelen nem lévő kormányzati és pénzügyi döntnököknek. Összemosódott követelés és panasz, sérelem és vágyálom, pontos ismeret és hibás adat. Támogatás, pályázat, költségvetés, elszámolás, anyagi megbecsülés, honorárium, fizetés, működési költség, nyomdaszámla, ÁFA, jövedelemadó, milliárd, millió, bevétel, kiadás, százalék, visszaigénylés, visszaforgatás, adóigazolás, cégbejegyzés, benyújtás, határidő, átutalás, kifizetés, tétel, fejezet, pénzügyi alap, kulturális illeték, Nemzeti Kulturális Alap, Digitális Akadémia, kulturális tárca, pénztárca, koldusbot, éhenhalás. Számomra erről szólt az első két napi tanácskozás kétharmada.

  Nem lehetett tudni, ki honnan indul és hová érkezik. Oláh János, a Magyar Napló főszerkesztője például azzal kezdte, hogy a második világháború utáni államosítással az irodalom intézményi háttere is állami kezekbe került, és a rendszerváltás után semmiféle jóvátétel nem történt, az íróknak szellemi erejükön kívül semmi nem állt rendelkezésükre. Úgy találta, nemcsak a művészet egésze alulfinanszírozott ma Magyarországon, hanem az irodalom az egyéb művészeti ágakhoz képest is súlyos hátrányban van (ezt Pomogáts is említette). Számokat hozott fel arra vonatkozóan, hogy a könyveladásból származó állami ÁFA-bevételnek milyen kis töredéke forog vissza az irodalomba (ezt is említette Pomogáts, de ő más számokat tudott). Amelyik szakmával ezt meg lehet tenni, az meg is érdemli, állította Oláh. Ésszerűbb elosztást szorgalmazott, nehezményezte, hogy egyes mérvadónak számító írók saját viszonylagos jólétük okán kivonják magukat az érdekérvényesítési törekvésekből. Nem politikai gesztusokat kell várni, hanem a követelésekben konszenzusra jutni. (Azt azonban, hogy milyen a Magyar Napló, és miért olyan, amilyen, azt nem tudtuk meg.)

Akadtak, akik már-már közadakozásra felszólító hangon ecsetelték lapjuk és saját maguk anyagi helyzetét, többen a nehézségek ellenére vállalt hősies helytállást hangsúlyozták, és persze most is akadt valaki, aki a nem magyar származású magyarok és a nemzetközi nagytőké összeesküvésében fedezte fel az irodalom egyes számú közellenségét. 

A pénz körül folytatott kusza össztáncban számomra elvesztették jelentőségüket a tartalmi kérdésekben tartott előadás-kísérletek és hozzászólalások is. Tarján Tamás „folyóirat és regionalitás” tárgyában beszélt, szokása szerint élvezetesen, de szerintem nem fejtette ki kellőképpen a témát; Kamarás István az irodalmi lapok olvasottságáról eléggé hevenyészetten és alig értékelhető statisztikai adatokkal terhelten értekezett. Fecske Csaba a gyereklapokról tartott gyors, elhadart felolvasást, L. Simon László részletesen, tárgyszerűen (és hasznosan) bemutatta a szerkesztésében megjelenő Szépirodalmi Figyelőt.

Voltak azért emlékezetes pillanatok is. Már a második nap délutánját ültük, amikor Elek Tibor, szerintem jogosan, úgy találta, semmiről sem szól ez a tanácskozás. Felvetette, hogy talán külön-külön fel kellett volna készülni az előadóknak az egyes részkérdésekből, valaki összefoglalhatta volna a finanszírozás problémáit (akkor nem lenne egyik felszólalónál ugyanaz a tétel százalék, ami a másiknál ezrelék), valaki áttekinthette volna a vidéki lapok, másvalaki a határon túliak problémáit, lehetett volna előadó, aki a folyóirat-struktúra törésvonalait elemzi, stb. (Erre válaszolva Székelyhidi Ágoston, a Kuratórium elnöke kifejtette, hogy ez nem állt szándékukban, azaz a tanácskozás nem véletlenül, hanem szándékosan olyan, amilyen...) Ami egyébként azokat a fránya törésvonalakat illeti, ezek körül majdnem kibontakozott az érdemi vita. Ács Margit rövid villanásában például megállapította, nem a táborok megléte a baj, hanem hogy vagy lebecsüljük vagy démonizáljuk egymást. Szerinte a bal-liberálisok lebecsülik a nemzeti-konzervatív oldalt, a nemzeti-konzervatívok pedig démonizálják a bal-liberálist. Elemzésre érdemes felvetés, ezen a nyomvonalon talán eljuthattunk volna valahová – de az észrevételre senki sem reagált. Már-már kialakult valami vita akkor is, amikor L. Simon László a Parnasszusról szólva azt mondta, lám, ez olyan lap, amely nem válogat a szerzők között hovatartozás szerint ­– mire Oláh János felpattant és ezt kikérte magának: a Magyar Napló sem rekeszt ki senkit. L. Simon válaszolt: ő nem említett kirekesztést, de azt Oláhnak is el kell ismernie, hogy egyes szerzők egyes lapokba nem adnak anyagokat, és élesen elüt egymástól mondjuk a Magyar Napló és a Jelenkor szerzőgárdája. Ennek a gondolatnak sem lett folytatása. Vasy Géza irodalmi reminiszcenciával szólva megállapította, hogy az örökségbe kapott itatóvályút nem hosszában, hanem keresztbe kellene elvágni, mert így egyik örökös sem tudja használni; ahogy a történelmi múltban a végvárak vagy a törökkel, vagy az osztrákkal egyeztek ki, úgy nekünk is ki kellene egyeznünk bizonyos kérdésekben, de nem ártana előtte megnézni, kivel egyezett ki a szomszéd vár. Figyelemre méltó meglátás, ám süket fülekre talált. Papp Tibor a szerkesztői elkötelezettségről beszélt, amelynek pénztől és körülményektől függetlenül munkálnia kell, Gál Elemér meg éppenséggel a legjobb emberi tulajdonságokkal ruházta fel a folyóiratokat, mint életünket meghatározó és megnemesítő személyiségekről, úgy beszélt róluk.

A pénzügyi téma zárásául a Nemzeti Kulturális Alap igazgatója, Perlik Pál megkísérelt tisztába tenni ezt-azt, válaszolt a feltett kérdésekre is; úgy sejtem, az NKA működési szabályzatából mondandójának java kiolvasható lett volna. (Vajon komolyan gondolta-e bárki is a teremben, hogy a laptámogatás pénzügyi technikák kérdése, és nem kultúrpolitikai döntéseké?)

V. Minden bizonnyal hasznos lenne olyan konferenciát tartani, amely a folyóiratok finanszírozásával és menedzselésével foglalkozik. Fontos és sikeres lehet az irodalmi lapok tartalmi kérdéseivel foglalkozó tanácskozás is. Ha az objektív körülmények adottak, a elvárható eredmény leginkább szándék, szervezői rátermettség, előadói felkészültség és résztvevői érdeklődős kérdése. Ezek a tényezők a tokaji összejövetel estében, úgy tűnik, hiányoztak, így a mérkőzésnek ez a része, az én szememben legalábbis, kettős szakmai öngóllal végződött. Roppant jellemzőnek tartom, hogy a felkért lapok nemcsak előzetesen nem tettek javaslatot „az esetleges közös nyilatkozatra”, hanem magán a tanácskozáson sem, holott a jelenlevőket erre minden levezető elnök napjában többször is nyomatékkal emlékeztette. A zárónyilatkozat egybeszerkesztésével megbízott két személyhez azonban a két nap során mindössze két főszerkesztőtől futottak be bizonyos vázlatpontok, így a passzivitásba süppedt Írótábor részéről semmiféle közös állásfoglalás nem nyert megfogalmazást (de vajon akkor miért folyt két napon át a panaszkodás?).

Mindez másként is történhetett volna! Ám ez a gondolat láthatóan sem a szervezők és kurátorok, sem az elégedettnek mutatkozó elnök, sem az előadók többsége, megkockáztatom, a hallgatóság java számára sem merült fel komoly alternatívaként. Miért is merült volna, hisz Tokajban minden jól ment, remek kis konferensz volt, minden pontosan úgy esett, ahogy puffant.

Tessék mondani, sör nincs?