| Balla
D. Károly
Boldog
névnapot, Magyarország!
„És
az indiánok kikkel voltak, az oroszokkal vagy a németekkel?” (– kisöcsémmel
a moziban, valamikor a hetvenes évek elején)
Ahogy
A 22-es csapdájának egyik szereplője azokat a betegségeket listázta szorgalmasan,
amelyektől retteghet, én időnként egy-egy új bejegyzéssel azt a leltárt
szoktam gyarapítani, amely tudásom, ismereteim, képességeim, identitásom
deficitjét mutatja. Korábban ugyanezeket a tételeket azért vettem számba,
hogy lássam, mit kell még megismernem, megtanulnom, tudatos énem részévé
építenem. Ma már, közel az ötvenhez, inkább a lemondás jellemző az effajta
önvizsgálatra: aligha fogom már kidolgozni a metaforák tipizálásának iskolateremtő
módszerét, félő, örökre elestem attól, hogy valaha is virtuóz dzsesszgitáros
legyek – és, azt hiszem, soha nem lesz már igazi történelmi tudatom.
Pedig első történelemtanáromtól beszerezhettem
volna egy adagot. A jeles kommunista már a háborús időkben szerzett érdemeket,
aztán a pártapparátusban működött, majd az ukrán verzió tükörfordításaként
megjelenő magyar napilap szerkesztőségét irányította. Amikor aztán a Kárpáti
Igaz Szó a megyei pártbizottság önálló magyar orgánumává vált és apámat
nevezték ki főszerkesztőnek, elődjét elbocsátották, így iskolaigazgató
felesége odavette tanárnak Ungvár egyetlen magyar tanintézetébe. Ekkor
okított engem. Hamarost azonban visszakerült a laphoz, ahol is több mint
tíz éven át dolgozott apám ideológiailag edzett első számú helyetteseként.
Így hát akár azt is mondhatnám, hogy mind
a családi házban, mind az iskolában egy-egy kommunista újságíró volt (lett
volna) felelős korai történelmi tudatom kialakításáért. Ám ezt mindketten
elmulasztották megtenni. Ami egyfelől sajnálatos tény, másfelől viszont
szerencse. Mert igaz ugyan, hogy a magyar történelem emiatt sokáig fehér
folt maradt számomra, de az említettek minden elhivatottsága ellenére
a munkásmozgalmi, forradalmi, vörös, pártos, osztályharcos stb. történelmi
szemlélet sem igazán fogott rajtam sem ekkor, sem későbbi tanáraim fáradozása
nyomán. A történelem – mint tantárgy és mint az ismeretek halmaza – teljesen
érdektelen volt számomra, és ez sajnos nem csupán a Szovjetunió meg Szovjet-Ukrajna
meg az SzKP történetére volt érvényes: érdekes módon nem vonzott sem az
ókor, sem a középkor, sem az újkor világhistóriája, és nem mondhatom,
hogy csak azért, mert át volt szőve az emberi civilizáció kialakulását
osztályharcnak tekintő marxista szemlélettel. Egyszerűen nem érdekelt.
(Magyarország történetét mint tantárgyat csak a rendszerváltás után vezették
be iskoláinkban.) Eminensként ugyan bebifláztam, amit kellett, ám a dátumok,
nevek, helyszínek azonnal ki is hullottak a fejemből, az összefüggések
megértéséig pedig el sem jutottam. Jó beszélőkémnek köszönhetően ez nem
derült ki a vizsgákon. Mindezzel együtt, ha se szovjet, se magyar, se
másmilyen történelmi tudatom nem is alakult ki, elég sokáig olyan önérzetes
szovjet állampolgárnak tekintettem magam, aki magyarságát büszkén gyakorolja
– nyelvi értelemben legalábbis.
Leérettségizvén fizikusnak készültem, híres
csillagász vagy atomtudós szerettem volna lenni, és bár voltak az egyetemen
nyelvi problémáim, ezeket hamar leküzdöttem és úgy gondoltam, a galaxisok
vagy az elemi részecskék szempontjából tökéletesen közömbös, hol lakom
és milyen nyelvet beszélek, azt meg igazán fölösleges tudnom, mikor volt
a kulikovói vagy a muhi csata.
Az első fordulatra akkor került sor, amikor
a korábban csak passzióból, kedvtelésből írt verseim 1979-ben kötetben
megjelentek, s szembesülnöm kellett az írói felelősséggel. Ez sajátosan
egybeesett azzal, hogy új barátságokba és szerelmekbe keveredtem, a favorizált
sci-fin kívül más könyveket is olvasni kezdtem, s mindez kibillentett
korábbi meggyőződésemből. Magyarságom ekkor hirtelen mindennél fontosabbá
vált: otthagytam az egyetem fizika karát, hogy egy évvel később magyar
nyelv és irodalomra jelentkezzem, megszakítottam laboránsi munkaviszonyomat
és sikerült „anyanyelvi vonalon”, a kijevi tankönyvkiadó ungvári magyar
szerkesztőségében elhelyezkednem.
De figyelmem ekkor és a következő tíz évben
is inkább a jelen problémáira, a kárpátaljai magyar irodalom lehetőségeire,
nemzetiségünk kilátásaira koncentrálódott, a hagyományok, a nemzeti múlt,
az „évezredes magyar sors” kevéssé foglalkoztatott – apránként mégis rám
ragadtak az ismeretek, részben az egyetemnek is köszönhetően, ahol például
Fodó Sándor a bécsi testőrírók ürügyén vagy két évszázad históriáját is
előadta, emellett, ha csupán néhány órás szűk keretben, de Magyarország
történetét is tanultuk a szép emlékű Váradi-Sternberg János keze alatt.
Így hát egyre közelebb kerültem ahhoz, végre kialakuljon a történelmi
tudatom. Amikor a rendszerváltozás bekövetkezett, már alkalmasnak mutatkoztam
arra, hogy a dicsőséges és fájdalmas nemzeti múlt mint hatalmas tabló,
megjelenjen előttem. Ha kicsit koncentráltam, bár még elmosódottan, de
már láttam a folyamatot a finnugor őshazától, Magna Hungáriától, Meótisztól,
Etelköztől, honfoglalástól és államalapítástól tatárjáráson, törökvészen,
Habsburgokon át egészen a megsűrűsödött huszadik századig. Átélni véltem
a bel- és külviszályokat, az összes bukott forradalmat és vesztett háborút,
Trianont, 1944-et és 1956-ot. Jó kis történelem ez, gondoltam, van benne
minden, amiből okulni lehet. Lássuk, mit kezdünk kereszténnyé és európaivá
lett keleti pogány lelkünkkel, lássuk, hogyan élünk ezzel a hatalmas örökséggel
egy új kor kezdetén, amikor az oly rég áhított szabadság és függetlenség
végre megadatott.
És a nálam sokkal alaposabb ismeretekkel
és ezerszer erősebb történelmi tudattal felvértezett politikusok, közéleti
emberek, művészek, írók, tanárok, tudós elmék rögvest el is kezdtek élni
– és visszaélni a történelemmel. A magyarság legnagyobb integráló erejének
gondolt történelmi szimbólumok szinte azonnal politikai belharcok eszközévé
váltak, igen hamar kiderült, hogy legalább kétféle Kossuthot és Széchenyit,
kétféle kiegyezést, két Horthy-érát, két holocaustot, több Kádár-rendszert
és minimum két ’56-ot ismerünk. Kiderült ugyanis, hogy október 23-án vannak
jó mártírok és rossz mártírok, később még az is, hogy a március 15-i kokárda
sem ugyanazt jelenti mindenkinek.
És bizony nem kímélte a politika a harmadik
nagy nemzetegyesítő napot és a szentistváni eszményeket sem, a szent korona
körüli számtalan vérre menő vitáról már nem is szólva.
Hát ezért legyen nekem történelmi tudatom?
Hogy el kelljen döntenem, vagy megrendülök
az augusztus 20-i tűzijáték láttán, vagy számon kérem az elfüstölt milliókat?
Hogy aszerint soroltassak valamely csoportba, elhiszem-e vagy tagadom
azt, hogy Magyarország a Szent Korona országa, közvetlen isteni kegyelemből
teremtetett és egyenesen szűz Mária védelme alatt áll? Hogy el kelljen
döntenem, elhiszem-e vagy sem a hun-magyar kontinuitást? Hogy valljam
vagy tagadjam a finnugor rokonságot? Hogy azon tépelődjek, magyarul beszéltek-a
az avarok, és törökül-e a honfoglalók? Hogy vagy igazságos királynak vagy
kegyetlen elnyomónak tekintsem Mátyást? Hogy vagy a magyarság elveszejtőinek,
vagy legnagyobb jótevőinek tartsam a Habsburgokat? Választanom kelljen
Kossuth és Széchényi között vagy ádáz vitába keveredjek arról, a nemzeti
vagy a liberális gondolatnak az atyai-e? S hogy ne tudjak szabadulni Trianon
tragédiájától, s vagy revízióról álmodozzam vagy erről lemondva vállaljam,
hogy lenemzetárulóznak? Hogy vagy örvendezzek, vagy siránkozzak azon:
a korábbi rá kényszerített súlyos alárendeltségeit levetve Magyarország
most önként és dalolva vállalt hasonló katonai és gazdasági függelmeket?
Ezért kellene feleségül vennem a politika
szolgálólányát?
Többször leírtam: annak a helyzetnek, hogy
egy „idegen” országban vagyok magyar, számtalan hátránya mellett jelentős
előnyei is vannak. A kettős hazátlanságért cserébe például a kettős kívülállás
kiváltságát kaptam: lakóországommal, annak történelmével, politikájával,
társadalmi berendezkedésével és viszonyaival nem azonosulhatok, lévén
magyar vagyok, aki egészen más hagyományok, értékrendek felé vonzódik.
De nem tekinthetem magaménak a magyarság hazáját sem: fenntartásokkal
és gyakran idegenkedve figyelem, ami a politikai életében, kultúrájában
zajlik. (Lám, nemrég még egy magaménak gondolt szervezetből, az Írószövetségből
is ki kellett lépnem.)
Ez a nagyrészt magam által is épített dupla
fedezék lehetetlenné teszi számomra, például, hogy megüljem az ukrán államünnepeket,
de ugyanígy visszatart attól, hogy átszellemüljek és karneválozzak a magyar
örömnapokon. Ugyanis, miért ne vallanám be, engem egyáltalán nem vonz
ez a nagy nemzeti, keresztényi és államalapítói névnap, és bizony nem
csupán a köztünk húzódó EU-határ az, ami távol tart az ünnepléstől. A
valódi ok, hogy nincs olyan történelmi tudatom, amely akár csak lélekben
rábírna egy légi és vízi parádéra.
Pechemre azonban a sportot sem szeretem,
így némi aggodalommal nézek huszadika elébe: tévében, rádióban más sem
lesz, mint szentistvánozás és olimpiázás. Talán benyomok a videóba valami
régi westernt. Úgy tudom, a magyarok a cowboyokkal vannak.
De azért ne legyek ünneprontó: a távolból
kívánok boldog nemzeti névnapot, Magyarország.
|