Balla D. Károly

Istenhez hanyatló árnyékszéken
avagy
Afrika bennünk van

Ne várjon könnyed szórakozást, aki Bagu László legújabb kötetét kezébe véve arra szánja magát, hogy egyvégtében el is olvassa. Előfordulhat, hogy első alkalommal nem is sikerül átesnie ezen a kalandon, mert az ötödik-hatodik vers után hirtelen elege lesz a sok "szörnyűségből" és egy időre félreteszi a könyvet; amikor pedig újra felveszi, csodálkozva tapasztalja, percek alatt milyen súlyossá vált a kezében ez az alig néhány tucatnyi költeményt tartalmazó összeállítás…

Eleve nem túl sok jót ígér a cím: "az argentin típusú családok lemészárlása" nyilván kevesekben kelti azt az illúziót, hogy majd tillárom-de-szép zengzeteket talál Bán Miklós egészen kitűnő borítógrafikája alatt, ám abban talán egy ideig reménykedhetnek Bagu költészetének az ismerői, hogy a keménység és kegyetlenség mellett akad majd a szövegekben sok játékosság, könnyű blődli, szófacsaró nyelvi humor, és ez részben feloldja a sok morbiditást. Merthogy itt alapvetően a halálról volt/van/lesz szó, afelől aligha lehetnek kétségeink.

Bagu első kötetének (Halálcsináló, Bp., 1998) valóban központi motívuma volt a halál, egyben a versek jelentős részének alanya és tárgya, tartalma és témája. A halál szinte "megcsinálta" a verseket: szervező, gócosító fogalommá vált, amely - mint fekete lyuk a kozmosz anyagát - magához vonzotta és beszippantotta a más fogalmi pályákról induló költői objektumokat, így vált a hiány, a totális Nincs metaforájává, egyben a kiúttalanság, reménytelenség megjelenítőjévé. Ebből a rövidre zárt, önnön abszurditásába zuhanó világból nem látszott semmilyen menekvés: a hiány, a nemlét, a nincs abszolútumként való értelmezése, úgy tűnt, lehetetlenné fog tenni bármiféle folytatást, alkotói továbblépést, és Bagu a halál misztériumának a megteremtésével egyszer s mindenkorra lemond az élet gazdagságának az ábrázolásáról. Az olvasóra nehezedő nyomasztó terhet csak az a halvány remény könnyíthette, hogy mindezt költőnk talán "nem gondolja egészen komolyan", erre utaltak a komor hangütést feloldó, olykor inkább fekete humorrá sekélyesítő poénok és az egészséges irónia, amely révén költő és olvasója távolságot tarthatott a megjelenített borzalmaktól.

Remélhettük, ennek a kívülállásnak az esélyét új kötetében is felkínálja, mint ahogy abban is bízhattunk, témavilágát és motívumkincsét talán derűsebbre színezi.

Azonban ennek mintha épp az ellenkezője történt volna. Bagu talált a feketénél is sötétebb árnyalatokat és extenzív kibontakozás helyett a befelé-építkezést választotta, mind mélyebbre hatolva a borzalmak világába, ezzel már-már az elviselhetetlenségig tömörítve-sűrítve a robbanásra kész "halálanyagot". Új kötetét a korábbival összevetve azt tapasztaljuk, hogy az abban megjelenített "hígabb" halál csupa jópofaság volt a mostani kínálathoz képest. Itt ugyanis (már a könyv címét ismétlő első ciklusban is!) prosztataráktól szarkómáig, gyermekkínzástól magzathalálig, családirtástól hullagyalázásig, élveboncolásról és kannibalizmustól vámpírizmusig terjed a paletta, továbbá találkozunk néhány halott élővel és élő halottal. A ciklust záró bűzlő és vérengző repülő halak, számítunk rá naivan, talán valami barátságosabb világba vezetnek bennünket, kedves madarak közé, de a [madárkabátban] is előbb vak embert fojtogatnak, aztán kettétörnek egy varangyot és kilincset tesznek a gyerek szájába. A lírai "én" varjúhúson él, és a hátán valaki szétfröccsenti az araszoló hernyókat. A szájba tollcsomókat, a csőrbe viszont földet tömködnek; szívet kettévágni és önvérben mosakodni sem számít különlegességnek. Aztán végre pillanatnyi kis enyhülést hoz egy-egy vers ironikus felütése (papagáj-ünnep, memphisbe visszatérő belle), illetve fekete humora (az egylábú), hogy aztán a hullaházban és a madártani intézet bonctani osztályán átéltek után részt vehessünk az [apokalipszis jam]-en, többek között ilyesmiket olvasva: "mikor világra jön / apját anyját felaprítja", "tudatomba hatoló túlvilági péniszek", "rajzszögek egyre vékonyabb bélben", "madarait hogy földarabolta", "hullák az asztalon", "ötször nyílik minden homlok", "akik csontmalomban születnek", "húsuk' megkívánod" - azaz folytatódik a bonctan és a horror. Alig lehet megállni, hogy ne ragadtassuk magunkat maliciózus figyelmeztetésre: a Bagu-versek olvasását nem ajánljuk közvetlenül étkezés után, mert könnyen pórul járhatunk, de előtte sem, mert akkor meg az étvágyunk megy el.

Ám mégis le kell gyűrnünk viszolygásunkat, mert a sok émelyítő elem, efelől nem lehet kétségünk, valódi költői anyagba, igazi poézisba ágyazódik. (Illetve talán inkább fordítva: Bagu olyanfajta költészetet művel, olyan hangot üt meg és olyan világot épít, amelynek az adott elemek szükségszerű tartozékai; azaz: a motívumok azért ilyenek, mert az alkotói szándéknak ezek felelnek meg a legjobban. Tudatos szerző az elkészíteni kívánt gépezethez keresi-válogatja az alkatrészeket, nem pedig az éppen a keze ügyébe esőkből rak össze olyan machinát, amilyen sikerül. Márpedig Bagu László művészi tudatosságához nem férhet kétség: akár fogalmi rendszerét, akár verseinek alaki összefogottságát, akár igen sajátos címválasztásait vagy a roppant szigorú ciklus- és kötetrendezést vesszük szemügyre, minden az "összekomponáltságról", egységbe foglaltságról árulkodik.)

A gyanúnkat, hogy itt nem csupán öncélú borzalomhalmozásról van szó, éppen az apokaliptikus látomásokat idéző, utolsó előtti ciklus mélyíti el egyrészt azzal, hogy felerősödik a korábban már említett ironikus hang (jellemzően a versek záró soraiban "fordul ki önmagából" az egyenesnek gondolt értelem, így történik például a satöbbi szúrós elemek, jézus-sörte doberdóból, ehető részek címűekben). Másrészt - ha egy kicsit jobban odafigyelünk - magának a sok hullának, a részekre szedett testeknek, a vérszagnak is kezd átértelmeződni az elsődleges jelentése. Mégpedig azáltal, hogy mindez igen sajátos mitikus-biblikus "beágyazottságot" kap. Az Istenre, Jézusra tett korábbi célzásokat még elengedhettük a fülünk mellett, de itt már nem kerülhetjük meg őket, látnunk-tapasztalnunk kell, amint a dolgok időnként olyan megfogalmazást kapnak, mint "ahogy a könyvben meg van írva" - és nem lehet kétségünk, melyik könyvre utal a szerző. A tenyéren szárított vasszögek, a szomorú fára mászó Jézus, a tenyerek közé fészkelődő ima, a "jézus cár" mögött összesúgó "négy jenki", a "ha abban fürdesz, nem halsz meg soha", a "tagadj meg háromszor" vagy az "egyfiát is odaadná" motívumokban lehetetlen nem észrevenni a megfeszíttetés, a megváltás, a megkeresztelkedés vagy a Tanítás követésének (és követhetetlenségének) a metaforáit. Ezeket felfogva kénytelenek vagyunk szembesülni azzal a lehetőséggel, hogy Bagu már elejétől fogva és mindvégig valami másról beszélt akkor, amikor a sok vérben fuldokló és hullafoltos szörnyűséget elébünk tárta.

Ez a "másról beszélés" még egyértelműbbé válik az utolsó ciklus olvastán. Mert ha hihető is, hogy a halál és a "meghalás" ezer módozata olyan mértékben része a költő életének, hogy fogalmai minduntalan versbe kívánkoznak, azt már nehéz elképzelni, hogy Bagu az egzotikus afrikai növény- és állatvilág megörökítésére és az ottani emberek szociális helyzetének a bemutatására tette volna fel a költészetét. Könnyű belátni, hogy a [kaktusz és marabu] ciklus darabjai nem a lemúrokról, nem Madagaszkár levegőjéről, nem a majmok pusztulásáról, nem az eldobott banánról, nem a marokkói iskoláról, nem a maszáj ételekről és nem Lesothoról szólnak; dehogy-dehogy! Lehet ugyan okosan értekezni arról, miben rejlik "az idegenség közvetítettsége" és a "referencialitás felszámolása", de aki lemond a irodalomelméleti divatok tolvajnyelvéről és inkább érezni-érteni akarja a költészetet, nem pedig "tudni", az könnyen beláthatja, Bagu nem tesz többet (de kevesebbet sem!), mint hogy számot ad azokról az élményeiről, amelyeket a környezet hatásainak kitéve megtapasztalt és folyamatosan, napról napra megél utcán sétálva, villamoson utazva, zenét hallgatva, hírlapot bújva, tévét nézve, moziban ülve vagy a sötét szobában a plafonra meredve álomtalanul. Költő lévén az átélteket nem újságcikkben vagy száraz leírásokban rögzíti, nem zenét komponál és nem szobrot formáz, hanem fogalmi és képi motívumokból, költői asszociációkból épített nyelvi kompozíciókkal "reagál" a külvilág ingereire. Bagu László kegyetlen lírája (vagy inkább lírai kegyetlensége) éppen érzékenységéből ered, és ez a költészet minden látszat ellenére nem a halálról, hanem az életről és rólunk szól, hiszen Afrika bennünk van, bizony a miénk a magunk-lemészárolta argentin típusú család, és senki más: mi magunk feszengünk kínos kiszolgáltatottságunkban azon az "istenhez hanyatló árnyékszéken", amely valahol ott inog a legordenárébb gusztustalanságok és a legfennköltebb bölcselmek között. Kényelmetlen dolog mindezt tudomásul venni, ezért találjuk elviselhetetlenül súlyosnak, émelyítően felkavarónak ezt a félszáznál kevesebb költeményt, amelynek ilyen egybegyűjtésével és elrendezésével a költőnek pontosan az volt a szándéka, amit, úgy tűnik, maradéktalanul sikerült el is érnie. Aki vállalkozik az effajta szembesülésre, bizonyosan gazdagabb lesz néhány nyugtalanító élménnyel - és szegényebb ugyanennyi illúzióval.

___________________
bagu lászló: az argentin típusú családok lemészárlása. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2001. >>lásd