A nemzeti irodalom forradalmi hagyományainak a felmutatása mellett megfogalmazódott az igény arra is, hogy előzményre, hagyományra találjon a formájában nemzetinek, tartalmában szocialistának hirdetett kisebbségi magyar irodalom is; és mivel Kárpátalján ennek megfelelő tradíciók nemigen akadtak, a valaha itt alkotott literátorok munkássága helyett a szovjet magyarok elmélete azonnal rámutatott az egyetlen megfelelő forrásra: a moszkvai magyar emigrációra. Azaz: a szovjet kultúrpolitika boszorkánykonyhájában a moszkovita emigránsok szellemi spermájával igyekeztek mesterséges úton megtermékenyíteni a kárpátaljai magyar irodalmat. Így vált lombikapánkká Zalka Máté és Karikás Frigyes, Gergely Sándor és Hidas Antal, no és persze Illés Béla, akik az idő tájt Kárpátalján a legnagyobb magyar íróknak számítottak.^[1]

Évtizedeken át ezen elv alapján készültek a gyakorlatban a kárpátaljai magyar irodalom művei, amelyekben ott zengett a pártvezérek neve, ott lobogott a vörös zászló, ragyogott az ötágú csillag, repdesett a békegalamb, és a pozitív hősök sugárzó arccal néztek a boldog jövőbe.^[2]

Ám ez a szellem-genetikai erőszaktétel, mint ahogy idővel maga a rendszer is, hosszú távon nem mutatkozott életképesnek. Kovács Vilmos már a 60-as években őszintébb, kritikusabb hangot igyekezett megütni, fiatalok egy csoportja^[3] pedig a 60-as évek végén, 70-esek elején másféle tájékozódási pontokat keresett: felfedezték a maguk számára a vidék folklórkincsét, tanulmányozták történelmét, felkutatták-megismerték a valaha itt élt alkotók műveit. Némi túlzással: életre keltették a hely szellemét. Akkor ez a tevékenységük ki is váltotta a hivatalosak rosszallását és retorzióit, de a genius locit többé nem lehetett semmilyen palackba bezárni: megtermékenyítette - ezúttal valamivel természetesebb úton - műveiket, beépült világnézetükbe.

A hetvenes években még nagyjából külön táborban találjuk a hatalom elvárásainak megfelelni igyekvő írókat és az ellenzékibb magatartásúakat, de - utólag visszanézve legalábbis - már akkor felfedezhető az a közös nevező, amely a nyolcvanas években aztán kialakítja a többé-kevésbé egységes kárpátaljai magyar irodalmi hangot.

S hogy mi ez a közös nevező? Szerintem: az elkötelezettség. A különbség nagyjából annyi, hogy az előbbiek a tupírozott szovjet valóság, az utóbbiak a magyar közösség iránt voltak elkötelezettek.^[4] A szocialista kultúra azonban, mint tudjuk, igen fontosnak tartotta a népiséget, a tömegekkel való szoros kapcsolatot, így ez a különbség a mából nézve egyáltalán nem tűnik áthidalhatatlannak. Ezért fordulhatott elő, hogy a két elkötelezettség akár egyazon írónál is azonos intenzitással ölthetett alakot, nem ritkán meggyőző irodalmi erővel.^[5]

A nyolcvanas évek az irodalmi konszolidáció évtizede Kárpátalján. Az ellenzéki magatartásúak elhagyják radikalizmusukat, a pártosak pedig a kötelező penzum teljesítése mellett igyekeznek őszintébb hangot megütni. Eközben mit sem változik íróink elkötelezettsége, mindannyian a közösség szolgálatában állnak, a különbség lassan már csak annyi, hogy egyesek eleinte inkább a szovjet nép részeként kezelik a kárpátaljai magyarságot, mások ellenben inkább a magyar nemzethez tartozását tartják fontosnak. Ám az ellentétek közelednek egymáshoz és az átfedődések ekkor már egyre nagyobbak^[6]: a pártosabb oldalon a forradalmi múlt, a munkásmozgalom és a békeharc megéneklése mellett egyre több a tájvers, a gondolati líra, és feltűnnek - például - a mitológiai alakok; míg a másik, a nemzetibb oldalon a magyar történelem és irodalom alakjai mellett a versekben megjelenik Majakovszkij, megjelenik a Béke-távvezeték és a bányászsors.^[7] És amit előbb lassan közös nevezőre hozott az elkötelezettség, azt utóbb szinte teljesen kiegyenlíti a kettős kötődés közös felvállalása. E fogalom a nyolcvanas évek második felében kapott létjogosultságot, amikor a fellazuló ideológiai szorításban már ki lehetett jelenteni, hogy régiónk magyar szellemi élete amennyire része a szovjet kultúrának, legalább annyira része a magyar művelődés egyetemességének is.

Nagyjából ekkorra véglegesedik és rögzül a tartalmi és formai jegyek azon összessége, amely a kárpátaljai magyar irodalom meghatározó kánonját képezi.

És hogy mi a jellemző erre az egyedül üdvözítőnek tekintett és a magunk számára már-már kötelezőnek gondolt hangra - például a költészetünkben?

Mindenekelőtt, természetesen, az elkötelezettség. Maradéktalan elfogadása annak a tételnek, hogy a költő a közösség nevében és érdekében szól. A kárpátaljai magyar verseket átitatja a küldetéses felelősségtudat, a történelmi múlt felvállalása. Emellett és ennek megfelelően műveinkben ott tolong egymás sarkára taposva a tájélmény, a szülőföld iránti hűség, a historikus magyarságtudat, a nyelvművelő szándék, az identitásformáló akarat, a nemzetmentő elhivatottság. E tartalmi követelmények nagyjából meghatározzák a formai jegyeket is: a kárpátaljai magyar vers általában közérthető, zárt felépítésű, hagyományos verselésű.^[8]

Így érkeztünk a kilencvenes évek küszöbére, amikor Kárpátalján húsznál is több aktív költőt tartottunk számon, s joggal gondoltuk úgy, hogy a demokratizálódás útjára lépő független Ukrajna megalakulásával és a cenzúra megszűnésével immár semmi akadálya nem lehet tehetségük még teljesebb kibontakoztatásának: nyilván megered a pennájuk, születnek majd a remekművek és az íróasztalfiókból is előkerülnek a korábban publikálhatatlan írások.

Ehelyett azonban mi következett? Először is kiderült: az íróasztalfiókok üresek. Azaz: sem a korábban az ellenzékiséget felvállalók, sem azok, akik állítólag csak színleg tettek eleget az elvárásoknak, nem írtak a diktatúra évtizedei alatt publikálhatatlan műveket. Másodszor: a tény, hogy kitört a szabadság, alkotóinkat nem felszabadította, hanem inkább zavarba ejtette és sokukat megbénította. Harmadszor: a kilencvenes évek elején megjelenő kötetek anyagából kiderült: mind a legjobbjaink, mind a középmezőnyt alkotók teljes addigi életműve nagyjából egyetlen verseskötetnyi (akkor is, ha ez az anyag két-három kötetben variálódik). Negyedszer: több alkotónk beállt politikusnak, s mint a gyakorlat mutatja, az ilyesmi ritkán segíti elő az írói elmélyülést. Ötödször: akadt, aki a határok átjárhatóbbá válását kihasználva - elkötelezettségéről bámulatos gyorsasággal megfeledkezve - végleg búcsút mondott Kárpátaljának.^[9] Hatodjára kiderült az is, hogy a mindennapi megélhetési gondok erősebben visszafogják az írói ihletet, mint a politikai presszió.

Végül pedig - hetedszerre: a hetedik te magad légy - (számomra legalábbis) kiderült az is, hogy a kollektív nemzeti-nemzetiségi tudatra épített azon költői magatartás, amely az individuumot, az alkotói autonómiát háttérbe szorítja - nos, ez az attitűd a megváltozott (cenzúramentes, de egzisztenciális szempontból labilisabb) körülmények között valahogy nem képes új energiákat felszabadítani. Míg ugyanis a politikai lefojtás idején minden apró történelmi utalás, a sorsverések, kisebbségi sérelmek minden metaforába-rejtése, a hűség, az elhivatottság minden példázata jelentős versszervező helyzeti energiát hordozott, addig a szorítás megszűntével ez a potenciál is megszűnt, és ha a felhajtó erő a korábbi költeményeket magasra röpítette, akkor a hasonló tartalommal manapság születő versek sután vergődnek a porban.

Vergődnek a porban, állítom, és a port itt persze szimbolikusan értem. Úgy látom ugyanis, irodalmunknak most kezd igazán kiderülni földhöz ragadtsága, provincializmusa. Most válik igazán láthatóvá, milyen hiányok ásítoznak itt és a hátrányok miféle szövedéke növi be még a figyelemre méltó kezdeményezéseket is.

A hiánylistát pedig éppen a hagyományokkal kellene kezdenünk. Azzal, hogy Ung, Bereg, Ugocsa, Máramaros kulturális szempontból mindig is peremvidéknek, provinciának számított, a hosszabb-rövidebb időt itt töltő nagy nevű írók legtöbbször nem kötődtek szervesen a vidékhez, az egész életükben itt alkotók pedig igen ritkán hoztak létre igazán jelentős műveket. Folytathatnánk azzal, hogy - mint egy kritikusunk, M. Takács Lajos megjegyezte - mai irodalmunknak sincsenek Kányádi Sándorai és Sütő Andrásai; vagy hosszan sorolhatnánk a hiányműfajokat, megemlítve az érdemi irodalomkritika hiányát, azt, hogy a visszajelzések tartós elmaradása is hozzájárulhat az torzulások kialakulásához és rögzüléséhez.

Legnagyobb hiányosságunknak, gyengénknek én egy ideje azt tartom, hogy irodalmunk beszűkült, a "közszolgálatiság" csapdájába esett. Ugyanis miközben az előttünk járó nemzedék az elkötelezettséget akár pártosan, akár népi-nemzeti vonatkozásában értelmezte, aközben azt vallotta (s ezt az én generációm is elfogadta), hogy kisebbségi helyzetben káros az individualista alkotói felfogás, káros a kísérletezés, romboló hatása van az avantgárdnak és az izmusoknak, a posztmodern pedig maga a métely.

Ezért történhetett meg, hogy az effajta próbálkozások nem tudtak kibontakozni, nem kaptak pozitív visszhangot - általában fórumot sem -, és egészen a kilencvenes évekig nagyjából el is vetéltek, csupán egy-két alkotónk írói világában lehet a modernizmus bizonyos nyomelemeire rátalálni.

Ám amikor a cenzúra megszűntével és a politikai presszió enyhülésével a küldetéses irodalom alól kifutni látszott a talaj, talán szükségszerűen bukkant fel fiatalok egy csoportja, amelynek tagjai részben az avantgárdban (Cséka György), részben a posztmodernben (Pócs István, Lengyel Tamás), illetve részben az ezek tapasztalatát is felhasználó intellektuális modern gondolati lírában (Bagu László) találták meg önkifejezésük - és nem szerepvállalásuk! - egyéni módozatait.

Kell-e mondanunk, hogy megjelenésük erős visszautasításra talált mind a szakmabeliek többségénél, mind az átlagolvasók szélesebb körében. Absztraktabb kifejezésmódjukat érthetetlennek, ironikus hangjukat sértőnek találták, vulgáris szavakat sem kerülő szókimondásuk sokakat felháborított és nagyjából általános lett az a vélemény, hogy amit művelnek, az nemcsak hogy nem irodalom, hanem a magyar nyelvvel való bűnös visszaélés, a hagyományok és a szent értékek meggyalázása, és mindenképpen a kárpátaljai magyar közösség identitása elleni merénylet.

És valóban. Ezen fiatalok fellépése úgy hatott Kárpátalján... Hogy is?

Identitásunk elkötelezettjei a vasárnapi töltött káposzta után a ház elé kitették a viaszosvászonnal fedett konyhaszékeket, odakészítették a tájjellegű savankás házibort, majd népdalokat és hazafias nótákat dúdolva békésen ultizni kezdtek. És ekkor mintha... Mintha motorkerékpárral bőrdzsekis rockerek rontottak volna közéjük. Micsoda senkiháziak, semmi sem szent nekik. Becsmérlik a töltött káposztát, lesajnálják az ultit, csak biggyesztenek az igaz dalok hallatán, és egyikük sem termelt még soha életében egyetlen liter tájjellegű savankás házibort sem. - Hát fusson, akinek nincs bora. - És el is futnak. A négy fiatal költő közül ma már mind a négy Magyarországon él. Hamburgert és pizzát esznek, pezsgőt, sört vagy tonikot isznak, metállzenét, dzsesszt és worldmusicot hallgatnak, pókert játszanak és bridzselnek, de ennél is jobban szeretnek az Interneten szörfölni.

A kárpátaljai magyar ugaron viszont hálistennek töretlenek a hagyományok.

---