"...a Szovjetunióban megszűnt a magyar nemzetiségű író, költő és közönség úgynevezett kisebbségi helyzete. Ez a polgári demokráciából származó kategória egyes irodalomkritikusok rólunk szóló munkáiban elő-előbukkan ma is. Szerencsére azonban már csak igénytelen szóhasználat, vagy a marxista metodológiai szempontok mellőzésének bizonyítéka. A valóságban, amelyet e terület új irodalma tükröz, már nem található. Helyét elfoglalta a nagy közösséghez, a szovjet néphez való tartozás felemelő tudata..." - ezek a mondatok a kárpátaljai magyar irodalom első nagy összefoglaló antológiájában, az 1985-ben napvilágot látott Sugaras utakon c. gyűjteményben jelentek meg, annak is abban az utószavában, amelyet szerzői (az Ungvári Állami Egyetem magyar tanszékének vezetője és tanárai) irányadó ideológiai szempontok alapján írtak meg, nem sejtve, hogy könyvüknek nem a már akkor is (a peresztrojka hajnalán!) túlhaladott direktívák adnak aktualitást, hanem az alig egy esztendővel később bekövetkező csernobili atomkatasztrófa, amely ugyan kissé morbid módon, de rárímelt az ominózus kötet címére. Maga a kötet pedig az akkori megyei ideológiai párttitkár előszavával együtt (ebből is lehetne kedves mondatokat idézni!) hű dokumentuma egy olyan korszaknak, amelyben a magyarságtól még kisebbségi helyzetét is elvitatták és az egységes szovjet nép meg a proletár internacionalizmus, továbbá a szocialista realizmus és hasonló, általában tartalom nélküli fogalmak hangoztatásával próbálták elterelni a figyelmet a súlyos nemzetiségi problémákról.

Hogy mi lett mára az egységes szovjet népből, arra produkált néhány szemléltető példát az elmúlt pár esztendő Karabahtól Csecsenföldig, ám hogy miként keveredett ki a rábélyegzett "tartalmában szocialista, formájában nemzeti" címke ragadós enyvéből a kárpátaljai magyar irodalom, arra nincs megfelelő szemléltető példázatunk. Mint ahogy az a vita is eldöntetlen, van-e egyáltalán kárpátaljai magyar irodalom avagy irodalmunk egyetemes (ha nem is úgy, mint a szovjet nép), és mindegy, a világnak mely sarkában művelik.

Nos, az utóbbi kérdés eldöntésére nem vállalkozva szeretnék néhány adalékkal szolgálni atekintetben, milyen sajátosságai vannak annak a helyzetnek, ha az ember kárpátaljai magyar író; mert hogy ilyen viszont van, arra bizonyítékul, ha más nem, a magam szerény személye szolgálhat.

*

A mai Magyarország határain túl élő magyar kisebbségek 1945 utáni irodalma közül a kárpátaljait ismerte meg a legnagyobb késéssel és a legtöbb előítélettel terhesen a magyarországi közvélemény. E töredék nemzettest politikai helyzete, mindennapi élete, évtizedeken át speciális körülmények közt fejlődő kultúrája a legutóbbi időkig tabunak, vagy legalábbis kerülendő témának számított. Csak a 70-es évektől kezdődően és csupán esetlegesen, alkalomszerűen jelenhettek meg tudósítások, felületesebb vagy alaposabb ismertetések, kritikák. Mind a Kárpátalján, mind a Magyarországon napvilágot látott értékeléseknek közös gyengéjük volt (kivételek persze akadtak), hogy igen gyakran vagy a hivatalos kultúrpolitika irányában tett gesztusok voltak, vagy ellenkezőleg: bizonyos ellenzéki attitűd jegyében fogantak. Mindkét hozzáállás egyszersmind bipolarizálta is irodalmunkat.

Az első megközelítés szerint (és ez inkább a helyi értékelők véleménye volt) a kárpátaljai magyar írók leginkább: vagy derék szovjet magyarok, akik tartalmában szocialista és csak formájában nemzeti (de semmi esetre sem nemzetiségi!) literatúrát művelnek, vagy pedig a burzsoá ideológia által megfertőzött, a szovjet valóságtól elidegenedett dekadensek, akik mindezen felül természetesen tehetségtelenek is.

A másik (főleg magyarországi ítészek sugallta) megközelítés két pólusa: a kárpátaljai magyar írók vagy a hatalom elvakult kiszolgálói, akiknek munkássága a pártünnepélyek nyakkendős szónokainak teljesítményéhez hasonlatos, vagy meghurcolt ellenzékiek, az igaz művészet mártírjai. Azok az értékelők pedig, akik egyik szélsőséget sem vallották (akadt belőlük itt és ott egyaránt), furcsa módon a mellőzött ideológiai-politikai megközelítés helyett nem a tárgyilagos esztétikai elemzés útjára léptek, hanem megelégedtek a regisztrálással és a vállonveregetéssel: minden írói teljesítményt egyformán jelentősnek tartottak, minden könyv megjelenését egyformán üdvözölték. A tényt, hogy e régióban egyáltalán vannak írók-költők, s hogy megjelennek lapok és könyvek - fontosabbnak tartották, mint azt, hogy az írók kvalitásáról és a publikációk nívójáról véleményt alkossanak és közöljenek.

Ez a hetvenes-nyolcvanas évekből öröklött szemlélet a mai napig nem tűnt el teljesen sem a szakma, sem a közvélemény tudatából, ugyanakkor mégis látványos előrelépés történt. Egyrészt a Kárpátalján élő írók, költők egyre gyakrabban (de sajnos még mindig nem magától értetődően) vannak jelen a magyarországi lapokban, így nagyobb az esélyük az érdemi megmérettetésre; másrészt a múltbéli előítélek is kezdik érvényüket veszíteni, illetve - aligha örülhetünk ennek - új, másfajta megosztottság jelei tűnnek fel. Ezt az új jelenséget pedig a következőképpen tudnám megfogalmazni.

Olybá tűnik, mintha a magyarországi irodalmi közvélemény (ha ilyen létezik egyáltalán), sőt, gyakran a szakma is azt tartaná a Kárpátalján élő alkotókról, hogy legfőbb ismérvük a nemzeti identitás iránti feltétlen elkötelezettség és aggodalom, a szülőföld szeretetéből származó ún. "tájélmény" megjelenítése, a történelmi és nemzeti hagyományok felelevenítése és irodalmi feldolgozása, továbbá az anyanyelv hivatásszerű védelmezése, a sorsverés minden módjának és fajának tételes számbavétele, a nemzet-(nemzetiség-)mentés tudatos vállalása, plusz még a helyi értékek és sajátságok hiteles felmutatása, megtetézve a népi gyökerekből történő bőséges táplálkozással és a megtartó közösség iránti felelősségérzettel.

Ilyen lenne a kárpátaljai magyar író? És aki nem ilyen, az vagy nem író, vagy nem kárpátaljai, vagy nem magyar? Ha meg mégis, akkor veszélyes játékot űző individualista, gyökértelen kozmopolita, ártalmas avantgardista, s különben is: vagy őrült, vagy tehetségtelen, vagy alkoholista, vagy buzi, esetleg mind egyszerre?

A fenti vélekedés nem is annyira önmagában veszélyes, hanem atekintetben, hogy nem ritkán mint igény is megfogalmazódik, s ilyenkor áthömpölyög tárgyára, a kárpátaljai magyar íróra, aki esetleg igyekszik ezen elvárásoknak megfelelni, vélve, hogy az anyaország irodalmába csak e réven integrálódhat. És gyakran ebbéli vélekedésében nem is csalatkozik. Könyvkiadók, lapszerkesztők, pályázatok hirdetői, műsorösszeállítók, irodalmi estek szervezői (és hallgatói!), találkozók rendezői stb. éppen és jellemzően ezt várják: a kárpátaljai irodalomról kialakult saját képüknek a visszaigazolását. Verset, novellát, regényt írni "csak úgy" ezerszámra tudnak Magyarországon; ha köztük publikációs teret, nevet, elismerést akarsz szerezni: írj kárpátaljai, kisebbségi, határon túli, kívülrekedt, megkeseredett, nemzetmentő, nyelvet őrző, történelmet és hazát sirató műveket, mert ezt te tudod a legjobban és leghitelesebben!

Ez alól az elvárás alól kibújni: nem túl hálás vállalkozás. Kiválthat értetlenséget, kirekesztést, sőt: azon pályatársak rosszallását, akik már jól begyakorolták magukat a kipróbált formulák alkalmazásába.

Új, más vágányra terelni irodalmunkat, elérni, hogy "csak úgy" írassék vers, novella, esszé Kárpátalján: alighanem a legfiatalabbaknak lehet csak kiváltsága. Azoké, akik nem születtek bele semmilyen nyomorító kultúrpolitikába, akikbe nem idegződött bele semmilyen megfelelni-akarás kényszere, ellenkezőleg: kamaszos daccal fordulnak el mindattól, ami megrögzült, ami elvárt.

*

Kárpátalja történetének eddigi legsúlyosabb, 1944/45-ös sorsfordulója mindössze három írót talált a Szovjetunió kötelékébe szakadt magyar nyelvterületen: Sütő Kálmánt, Sándor Lászlót és a néhány évig Beregszászban élő Győry Dezsőt. E réven őket akár a kárpátaljai magyar irodalom "nulladik nemzedékének" is nevezhetnénk, ám generációt mégsem alkotnak, már csak azért sem, mert Győry már 1949-ben repatriált, s ezt tette 1962-ben Sándor László is. Így a folytonosságot a múlt és jelen között a ma nyolcvanöt esztendős parasztköltő, Sütő Kálmán testesíti meg, az egyetlen olyan alkotó, aki az újabb írórajok indulása idején háború előtt megjelent kötetet tudott maga mögött (Lelkeket jöttem venni, 1936).

Az ötvenes évek elejére-közepére tehető az első nemzedék indulása. Az évekig tartó csendet az akkor Bakó László néven publikáló Balla László verseskötete törte meg (Zengj hangosabban, 1951). Ezt követték a további Balla-kötetek, majd a különböző almanachok (Új Hang, Szovjet Kárpátontúl, Kárpátok). Az ötvenes évek második felétől kezdődően már irodalmi életről is beszélhetünk, és a hatvanas évek derekára egy meglehetősen nagy számú és lelkes írógárda állt össze. A kötettel is jelentkezettek közül említsük elsőül a mai napig legnagyobb hatású és az anyaországban is jól ismert Kovács Vilmost, akinek 1965-ben megjelent és a forgalomból azonnal ki is vont regénye, a Holnap is élünk, méltán hívta fel irodalmunkra a szélesebb és szűkebb szakma figyelmét, továbbá Szenes (Kroh) Lászlót, Szalai Borbálát, Csengeri Dezsőt és Lusztig Károlyt. És mielőtt abba az illúzióba ringatnánk magunkat, hogy ez már valódi nemzedék volt (és maradt), szögezzük le, hogy Kovács Vilmos 1977-ben, ötvenévesen, Csengeri Dezső pedig 1982-ben, ötvenhatévesen távozott el az élők sorából; Szenes László a hetvenes években Magyarországra, Lusztig Károly pedig néhány esztendeje Izraelbe költözött; Szalai Borbála, a többkötetes gyermekvers-író teljesen elhallgatott. Így hát ahogy a "nulladik nemzedéket" is egyetlen író, Sütő Kálmán, úgy az elsőt is egyedül Balla László képviseli mára. Nehéz tehát az irodalom folytonosságáról beszélni Kárpátalját illetően; ez, mint látni fogjuk, egyik oka annak, hogy mai irodalmunk nem működik szerves egészként (alább szólunk erről).

Még az ötvenes években, illetve a hatvanasok első felében indult egy "átmeneti nemzedék", amelyet hol az elsőhöz, hol a másodikhoz sorolnak. Ide tartozik a ma is aktív Kecskés Béla, Ferenczi Tihamér, Balogh Miklós, illetve az időközben Magyarországra települt Györke Zoltán, Balogh Balázs (csak a kötettel rendelkező szépírókat említjük).

Pályatársaiknál sokkal kedvezőbb csillagzat alatt indulhatott a hatvanas évek végén és a hetvenesek elején az új, általában másodiknak nevezett generáció. Ekkorra valamelyest felengedett a nemzeti kisebbségekkel szemben táplált kincstári bizalmatlanság, kialakult a Kárpátaljai magyarság intézményrendszere is (a magyar tannyelvű iskolák száma 100 körül mozgott, 1963-ban magyar tanszék nyílt az Ungvári Egyetemen, 1965-től részben, majd 1967-től teljesen függetlenné vált a korábban fordításos magyar nyelvű napilap, a Kárpáti Igaz Szó), és az évtizedekig elszenvedett kulturális hermetizáció is megszűnt: a hetvenes évektől előfizethetővé váltak a magyarországi lapok, folyóiratok, "idegen nyelvű" könyvesboltjainkban megjelentek és nagy választékban hozzáférhetővé váltak a Budapesten kiadott legfrissebb könyvek; ha nagy nehézségek árán is, de kialakulhattak a személyes kapcsolattartás kommunikációs vonalai is.

Az említett második nemzedék két jól elkülöníthető rajban indult.

A hatvanas évek derekától főleg az említett egyetem magyar hallgatói körében és az ugyan fordításos, de olykor eredeti magyar anyagot is közlő Kárpátontúli Ifjúság c. lap holdudvarában kezdődött az a szerveződés, amelynek először egy gépírásos irodalmi szamizdat (Együtt) lett az eredménye, majd megalakulhatott a Forrás Stúdió, amely utóbbi névadója is lett az javarészt fiatalokból álló alkotócsoportnak. Jelentősebb tagjai voltak: Balla Gyula, S. Benedek András, Györke László, Fodor Géza, (Vári) Fábián László, Zselicki József (tegyük itt is hozzá, a névsorban szereplők közül hárman hosszabb (Balla, S. Benedek), illetve rövidebb (Györke) ideje Magyarországon élnek). Szellemi vezérüknek, mesterüknek kezdettől Kovács Vilmost tekintették.

A Forrás fiataljai igyekeztek megszabadulni az irodalmunkra addig jellemző témabeli és műfaji korlátoktól. Túlléptek a sematizmuson, a magyar és európai műveltség hagyományaihoz igazodtak, felfedezték maguknak a vidék történelmi és szellemi örökségét, a néprajzi értékeket. Az érvényes kultúrpolitika ezt egy idő után nem nézhette jó szemmel, az alkotókat a szovjet valóságtól történt elidegenedéssel, dekadenciával vádolták, és a Forrás Stúdió egészét ért súlyos ideológiai bírálat lehetetlenné tette további működésüket.

A felszámolt alkotócsoport "ellensúlyozásaként" a hetvenes évek elején alakult meg a József Attila Irodalmi Stúdió, mely újra "pártos alapokra" helyezte a legfiatalabbak fejlődését. Ám a Kárpáti Igaz Szó szerkesztőségének irányítása alatt álló húsz-huszonöt fős közösség (amelyhez idővel a Forrás legtöbb tagja is csatlakozott) rövidesen kinőtte a rá szabott kereteket, s ha nem is olyan látványosan, mint alig idősebb Forrás-béli elődeik, fokozatosan eltávolodtak a pártlap megkövetelte elvárásoktól. Ebben a később József Attila Alkotóközösségé átalakult műhelyben teljesedett ki Füzesi Magda, Finta Éva, Dupka György, Horváth Sándor, Tárczy Andor, Nagy Zoltán Mihály, Kőszeghy Elemér, Bartha Gusztáv munkássága (e körben kezdte pályáját e sorok szerzője is), és ez a szervezet szolgált keretül az idősebb pályatársak és a volt forrásosok működéséhez is (említsünk - a teljesség igénye nélkül - néhány nevet: Kecskés Béla, Balogh Balázs, Ferenczi Tihamér, Györke László, Balla Teréz, Keresztyén Balázs, Vári Fábián László, Horváth Gyula, Demjén Miklós).

A józsefattilásoknak kezdettől volt irodalmi fórumuk: a Kárpáti Igaz Szó hasábjain havonta közreadott Lendület, amelyet megjelenésének utolsó öt esztendejében (1983-1987) már folyóiratszerűen szerkesztettek és tördeltek (lapjait ki lehetett vágni az újságból, s összefűzve az éves termést külön sajtóorgánumként lehetett kezelni). Ezt egészítették ki az ötévenként megjelenő ifjúsági almanachok.

A mindmáig leghosszabb életű irodalmi csoport a nyolcvanas évek derekára-végére nemcsak jelentős kulturális centrummá vált (ekkorra már képző- és fotóművészek, zenészek is tartoztak soraiba), hanem, úgy tűnt, kisebbségi csúcsszervezetté válhat.

Az események azonban más fordulatot vettek. 1989-ben megalakult a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, a figyelem az irodalomról, kultúráról a politikára terelődött és a régióban tapasztalható társadalmi átalakulásoknak az írók is tevékeny részeseivé váltak. A józsefattilások szervezetének 1990-es utolsó közgyűlésén a tagság, határozatképtelenség miatt, még a közösség feloszlatását sem tudta kimondani. Megszűntek a korábban szinte hetente (klubokban, könyvtárakban, iskolákban) tartott író-olvasó találkozók (helyüket politikai gyűlések foglalták el), megszűnt a Lendület, átadva helyét egy általánosabb (tehát nem egyetlen alkotócsoporthoz kötődő) kulturális magazinnak, az Új Hajtásnak, amelyet 1990-ben szintén megszüntettek a Kárpáti Igaz Szó akkori vezetői. (A lapnak azóta sincs irodalmi oldala vagy kulturális melléklete; szépirodalmat gyakorlatilag egyáltalán nem közöl évek óta.)

Irodalmáraink mégsem maradtak fórum nélkül: 1989-ben e sorok írója életre hívta az 1944 utáni Kárpátalja első irodalmi folyóiratát, a Hatodik Sípot, amelynek 1993-ig volt főszerkesztője. A lap kezdettől egy budapesti magánkiadó és egy kárpátaljai - korábban ungvári, ma a Penckófer János vezette beregszászi - szerkesztőség gondozásában jelenik meg negyedévenként. 1993-tól ugyancsak ezen írás szerzőjének irányításával egy új kulturális magazin is megjelenik Pánsíp címmel. A publikációs lehetőségek tehát adottak, annál is inkább, mert megtört a könyvkiadás állami monopóliuma is. A Kárpáti Kiadó az ötvenes évektől kezdődően átlagosan évente 2-3 eredeti magyar könyv megjelentetésére vállalkozott, míg az 1992-től alakult magánkiadók (Galéria, Intermix, Tárogató, Mandátum) az elmúlt négy esztendő alatt közel 200 (!) kiadványt rendeztek sajtó alá (tegyük hozzá: oroszlánrészt magyarországi intézményi-alapítványi támogatással).

E megváltozott körülmények is közrejátszhattak abban, hogy a nyolcvanas évek utánpótlás-válsága után (a józsefattilások tábora alig néhány fiatal tehetséggel bővült működésének utolsó szakaszában) a kilencvenes esztendőkben mintha ismét szárnyat bontott volna egy újabb raj.

A Hatodik Síp, majd a Galéria Kiadó és a Pánsíp körül kialakult szellemi műhely (illetve részben néhány más fórum) indította útjára a talán lassan nemzedékké érő azon fiatalokat, akik - és itt kanyarodjunk vissza korábbi megállapításainkhoz - már csak tankönyvekben találkoznak az idősebb pályatársaiktól oly sokáig és szigorúan megkövetelt szocialista realizmussal, nem ismerik a cenzúrát (és öncenzúrát), és így nem kerülhetnek abba a méltatlan helyzetbe, hogy választaniuk kelljen: vagy nem publikálnak, vagy publikációik érdekében kompromisszumokba kényszerülnek. Tagadják ezek a fiatalok az irodalom túlharsogott társadalmi szerepét, nem hiszik sem azt, hogy a költőknek a versírással járulékos feladatokat kellene teljesíteniük, sem azt, hogy a szépirodalomban létezhetnek művészeten kívüli szempontok. Nem verik kisebbségi magyar mellüket, nem csöpög vérük a szüntelen sorsverésben; egyszerűen csak írnak, nem valamilyen céllal, hanem valamilyen okból.

Nincs szó túl népes gárdáról. Ha az írásaikkal ritkábban jelentkezőket és a tehetségüket meggyőzően még nem igazolókat is ide számítjuk, akkor sincsenek tíznél többen. Mindössze kettejüknek jelent meg eddig kötete: Cséka Györgynek és Pócs Istvánnak, és még hármójuk van rendszeresen jelen írásaival lapjainkban: Bagu László, Lengyel Tamás, Csernicskó (Papp) István. Az utolsóként említett szerző kritikusként mutatkozott be eredményesen, a többiek költők, bár írnak prózát is. És ha már szigorú leltárt készítünk, ne hallgassuk el, Lengyel a múlt esztendő óta végleges döntéssel Magyarországon él, és tanulmányai egyértelműen Budapesthez kötik Pócsot, Csékát, és részben Csernicskót is. Nehéz megjósolni, hogy a jövőben irodalmári működésük milyen mértékben kapcsolódik majd Kárpátaljához (és, őszintén szólva: vajon kell-e, hogy kapcsolódjon, s nem szerencsésebb-e számukra, ha nem csupán írni, hanem íróként élni is mernek-tudnak "csak úgy", helytől és helyi érdekektől függetlenül).

Mátyás király okos leánya itt áll hát előttünk a felröppenő madarat rejtő lefedett szitával: hozott is meg nem is új írógenerációt Kárpátaljának.

*

Az utánpótlás hiánya nem egyetlen és talán nem is legsúlyosabb problémája literatúránknak.

A kardinális kérdés az, hogy irodalmunk a derékhadat megelőző és azt követő nemzedékek látványos hiánya közepette képes-e a túlélésre, még inkább a megújulásra. Míg Erdély vagy akár a Fel- és Délvidék esetében minden kulturális mozzanatnak kimutathatók a gazdag előzményei, készen kínálva a viszonyítás lehetőségét, addig Kárpátalja esetében a legtöbb ilyen hivatkozás lehetetlen vagy mondvacsinált; továbbá: míg a nagyobb számú közösségekben a különböző vonulatokhoz tartozó alkotók a műnemek, műfajok, iskolák és irányzatok sokaságát végigpróbálhatták, addig Kárpátalja írói mind nagyjából ugyanazt az utat járták-járják, ha más-más nyomvonalon is, és ez az alkotói tapasztalatok tragikus mérvű hiányát jelenti.

A kérdés az, hogy a kihagyott fázisok, az időben meg nem született alapművek, az alig kimutatható differenciáltság közepette, ha mindehhez még súlyosbító körülményként társul az írástudók, az értő olvasók tömeges áttelepülése, a gazdasági ellehetetlenülés és az irodalom "fölöslegessé válása" - lehetséges-e még akár csak a kialakult keretek fenntartása, az irodalmi élet fennmaradása is.

A túlélésnek két útja-módja is lehetne. Egy intenzív, befelé építkező, szellemi önellátásra berendezkedő, és egy extenzív, a nagyobb kulturális struktúrákba történő integrálódás révén érvényesíthető módszer. Azonban, úgy tűnik:

Minden eredmény és néhány látványos fejlődési tendencia ellenére irodalmunk nem képes sem önálló szerves egészként működni [1], sem zavarmentesen beilleszkedni a magyar kultúra vérkeringésébe [2].

S hogy miért nem? Vegyük sorra.

1. Beszélhetünk-e szerves egészről, természetes irodalmi folyamatról olyan esetben, amikor az említett nemzedéki hiátusok mellett (és részben ezek következtében) hiányműfajok sokasága is alaktalan torzóvá teszi szellemi életünk amúgy is törékeny agyagszobrát? Hogy literatúránk "költészetcentrikus" (amint ezt szokás megállapítani), az hagyján, hisz novella- és regénytermésünk az utóbbi években szerencsésen "megugrott" (elegendő, ha Balla László kortörténeti regényeire és Nagy Zoltán Mihály már publikált, illetve most megjelenés alatt álló kisregényére és elbeszéléseire utalunk), ám hogy egyetlen egy olyan színmű sem született régiónkban, amelyet hivatásos társulat bemutatásra érdemesnek talált volna (a helyben működő Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színházat is ide értve) - ez azért elgondolkoztató. Mint ahogy az is: gyakorlatilag nincs esszéirodalmunk (ha különböző témájú és nívójú tanulmányok születnek is szép számmal, hiányzik belőlük a szépírói invenció, a voltaképpeni esszéisztikus stílus, és, valljuk be: legtöbbször a felismerhető egyéni hang és meglátás is). Ritkaságszámba mennek az irodalmi riportok (többnyire csupán napi aktualitású újságcikkek születnek, amelyek nélkülözik mind a belletrisztikához közelítő stílust, mind a tárgyalt témák megfelelő mélységű feltárását). A legritkább esetben olvashatni lapjainkban hírlapi tárcát, glosszát, igazi szatírát (sekélyke humoreszket is ritkán!). Gyermekcipőben jár gyermekirodalmunk; nem olvastam még egyetlen Kárpátalján született magyar kalandregényt, krimit vagy sci-fit sem.

Ami azonban ennél sokkal súlyosabb hiányosság: nincs kritikai irodalmunk. Szerzőink műveiről szinte soha nem (vagy igencsak elvétve) jelennek meg értő, elemző és tárgyilagos bírálatok. (Említettem: az elmúlt években kb. 200 címet jelentettek meg kiadóink. Közülük ha 10 akad, amelyről érdemi bírálat született!) Kárpátalján egyetlen egy hitelesnek számító műkritikus, esztéta sem él! Csupán olyan költőink, íróink, zsurnalisztáink, egyetemi tanáraink vannak, akik esetlegesen és alkalomszerűen recenziókat is írnak, hol jobban, hol kevésbe (utóbbi a jellemző) mélyedve el egy-egy frissiben megjelent kötet anyagában. Hogy milyen megközelítéssel írnak könyveinkről az anyaországi ítészek (tisztelet a kevés kivételnek), arról az elején szóltam. Valódi elemző műkritikák helyett leginkább tenyérnyi ismertetések látnak napvilágot, amelyek a megjelenés tényének rögzítésén túl legfeljebb egy kevéske tartalmi kivonatot és bizonyítással, példákkal alá nem támasztott észrevételt bírnak el.

A használható (hasznosítható) visszajelzésnek ilyen krónikus hiánya közepette ugyan születhetnek akár remekművek is, épp csak: nincs szerves irodalom.

(Annak tárgyalása, hogy vajon mik az okai a fent említett hiánynak, túlmutatna a jelen kereteken. Annyi talán mégis megjegyzendő: alighanem a legelején említett előítéletek is hátráltatják az érdemi megmérettetés gyakorlatának kialakulását. Az adott helyzetben ugyanis sem jót, sem rosszat nem igazán lehet írni senkiről sem. A volt mellőzöttekről nem illik rosszat, a "futtatottakról" nem illik jót; a jó nem eléggé remek, a gyenge nem teljesen rossz, a semmilyenben is van valami - és hát nem kellene bántani szegényeket, szép, hogy egyáltalán még beszélik anyanyelvüket; de túldicsérni sem lenne ildomos: mégiscsak eléggé kezdetleges és mucsai, amit művelnek. Marad tehát a semmitmondó "strigulázás", a lekezelő - esetleg őszinte - vállveregetés, netán a felületes "belekötés" vagy a sűrű hallgatás.)

Nem állunk jobban az irányzatok terén sem. Az itt élő írók szinte kivétel nélkül egy tradicionálisabb (olykor kissé el is avult), a közérthetőség igényével fellépő stílusban alkotnak. A regények, elbeszélések gerincét a történetmondás képezi, az újítóbb szellemű novellákban is legfeljebb az idősíkok váltogatása jelent változatosságot. Erősen dominál a hagyományos rímes-hangsúlyos verselés (olykor még a szonettek is ősi nyolcasokban íródnak!), illetve a magyar poétikában oly kedveltté vált jambikus "hömpölyögtetés". Legtöbbször a "szabadversek" is rímelnek és még a ritkábban feltűnő képverseket is "el lehet olvasni" (azaz nem valódi vizuális költemények). Tartalmi szempontból is a konvencionális témák és feldolgozási módok uralkodnak. A már említett egyetlen Cséka Györgyöt kivéve nincs igazi kísérletező és újító avangárd költőnk (a többi fiatal inkább valami jól bejáratott, kipróbált posztmodern felé hajlik), sosem volt még Kárpátalján költői performansz vagy heppening, vizuális vagy hangköltészeti installáció. Mindezzel korántsem szeretnénk azt a látszatot kelteni, mintha irodalmunk fejlődése szempontjából kizárólag ezeknek lenne-lehetne létjogosultságuk, illetve fölébe helyeznénk őket a tradicionálisabb irodalmi irányzatoknak (hiszen Fodor Géza például a népi szürrealizmus és az expresszív "tudományos képiség" lehetőségeihez nyúlva alkotott egyéni hangú modern stílust, Nagy Zoltán Mihály a "nagyrealista" epikába oltotta korszerű "belső láttatású" regény-monológjait, Penckófer János pedig az elbeszélés hagyományos fordulatait megújítva munkált ki sajátos és félreérthetetlenül mai "pszichologikus" novellisztikát), ám abban bizonyosak vagyunk, hogy sokszínűség, változatosság nélkül, bizonyos "kötelező fázisok" megtapasztalása (netán: tévedések, zsákutcák végigjárása) nélkül a magyar irodalom regionális tagolású egységei nehezen tudnak lépést tartani az általános fejlődési tendenciákkal.

Közel sem problémamentes az irodalmi infrastruktúra helyzete sem. Térjünk ki ezúttal csupán két fontos szervező tényezőre, a lap- és könyvkiadásra. Irodalmi lapunk, mint említettük, kettő is van (Hatodik Síp, Pánsíp). Ám egyrészt sajnos mindkettő permanens létveszélyben működik: megjelenésük kizárólag a támogatók jóindulatának függvénye; másrészt lehangoló a folyóiratok iránti olvasói igény hiánya. Példányszámuk folyamatosan csökken, és nagyobbik részük már jó ideje tiszteletpéldányok formájában jut el az érdeklődő kevesekhez. Nem ment végbe együttélésüknek most már három esztendeje alatt a lapok között látványos differenciálódás; ugyan mindkettőnek kialakult az arculata, a szépirodalom mellett más-más "kísérő szálat" szőttek anyagukba (a Hatodik Síp rendszeresen közöl terjedelmesebb történelmi-néprajzi tárgyú tanulmányokat, általában melléklet formájában; míg a Pánsípnak állandó közéleti-publicisztikai, kritikai és hírrovata van), ám például szerzőgárdájuk, és így megjelent publikációik hangütése, stílusa is csaknem teljesen azonos.

Könyvkiadásunkban - leginkább a magánkiadók létrejöttének és a magyar Művelődési és Közoktatási Minisztérium támogatási-pályázati rendszerének köszönhetően - valóságos áttörés, "könyvrobbanás" történt, ez vitathatatlanul igen pozitív eredmény. Ennek a nagy megugrásnak is voltak-vannak azonban veszélyei.

Elsőül az, hogy 1993-94-95-ben gyakorlatilag minden megjelenhetett, s meg is jelent. Ez a "túlbuzgás" nehezen menthető azzal, hogy mindez csaknem fél évszázados mesterséges visszafogás után történt, hiszen pontosan tudjuk, hogy régiónkban nem volt és nincs is közel kétszáz megjelentetésre érdemes kézirat. E három év alatt a szerkesztők, kiadóvezetők biztatására valamennyi szerző kiürítette minden lehetséges asztalfiókját, előkerültek az elfelejtett (vagy megírattak az új) emlékiratok, összegyűjtettek az újrapublikálásra semmivel sem rászolgáló (már a maguk idején is gyengécske) újságcikkek, ötven felé járó poéták álltak elő ifjúkori zsengéikkel, szerkesztetlenül siettek a nyomdába a félkész monográfiák, rendezetlen dokumentumok, egységesítetlen adattárak; készültek válogatások és összegyűjtött omnia opuszok, megjelent katekizmus és tanterv, emlékkönyv és bibliográfia, daloskönyv és meseköltés, szakácskönyv és verses bibliamagyarázat, továbbá tücsök és bogár. Nehéz eldönteni: valóban mindennek meg kellett-e jelennie ahhoz, hogy a sok konkoly közül a kevés mag is felszínre rázódjon, s szabad-e - akár csak időlegesen is - kizárólag az utókorra bízni a szelektálást.

A másodikként említhető veszély: a szinte korlátlanul kínálkozó lehetőségek eltorzítják mind a kiadói emberek, mind a szerzők gondolkozását, de még azon kívülállókét is, akik sokkal jobban szeretnének belül állni. A kiadó kezdi nem azt mérlegelni, minek a megjelentetése lenne a legfontosabb, melyik kézirat a legérdemesebb a publikálásra, hanem: melyikkel lehetne a legkönnyebben pályázatot nyerni, melyikre lehet sok pénzt kérni és kapni - aztán a legkevesebb munkával és legolcsóbban kiadni. A szerző nem remekművek megírására törekszik, nem csiszolgatja műveit, hanem összekapar egy kötetre való anyagot. A kívülálló meg úgy kezdi vélni: az nem járja, hogy ő ebből a buliból csak azért maradjon ki, mert se nem író, se nem kiadó - jól megbírálja hát az egész rendszert, aztán kitalál kuratóriumot, bizottságot, apparátust, s miután alaposan beletenyerelt az addig büdösnek érzett ügybe, már kezdi szeretni a szagát.

És mit tesz ezenközben az olvasó? Erősen mérlegeli, hogy a félelmetesen bővülő kárpátaljai magyar könyvkínálatból (és az ettől függetlenül, de nagyjából ezzel azonos mértékben csappanó pénzéből) évente melyik egyetlen kötetért adjon egy fél vagy egy egész kenyér árának megfelelő összeget, s érdemes-e egyáltalán beszereznie, ha amúgy sem lesz alkalma soha belenézni: a maga és családja fennmaradásáért folytatott napi élet-halál harc után a valószínűleg fűtetlen lakásban már a Dallaszba is belealudna, ha az energiakorlátozás nem gondoskodna ehelyett egy hangulatos áramszünetről.

2. Ha már irodalmunk nem képes önálló egészként funkcionálni, és ezzel egyfajta szellemi önellátást biztosítani, természetesnek tűnik az alkotók és csoportjaik azon törekvése, hogy tevékenységüket egy nagyobb egész, az egyetemes magyar irodalmi élet vérkeringésében képzeljék el. Jónéhány éve már nem a szovjet népek családjában és szocialista kultúrájában kötelező magunkat elhelyezni, az új ukrán állam pedig egyelőre meglehetősen toleránsnak mutatkozik e tekintetben, így hát nemcsak titkon és lelkünk mélyén, hanem nyíltan is vállalhatjuk a szép eszmét: a magyar kultúra egy és oszthatatlan, így voltaképp nincs jelentősége annak, hol él egy adott író, hol jelenik meg egy lap: aki magyarul alkot, egyazon szellemi folyamatnak a részese. Ismerjük a varázsigéket: "haza a magasban", "ötágú síp", "a könyv nem ismer határokat", "virtuális Magyarország", "tizenötmillió magyar" stb., s hinnénk is bennük örömest, ha nem lennének máris kicsit túlszajkózva, ha a sűrű használatban nem kopott volna meg fényük, nem ürült volna ki tartalmuk. Olyannyira, hogy ha valamely pozitív állítás keretében a kisebbségi irodalmakra vonatkozóan elhangzanak mostanában, már szükséges is utánuk biggyeszteni egy de kezdetű mellékmondatot: ...de vannak sajátos problémái...; ...de a hosszú évtizedek elszigeteltsége folytán...; ...de bizonyos fáziseltolódások figyelhetők meg...; ...de az általánosan elfogadott értékrend mércéjével sajnos...; stb. És valóban: bármennyire is szeretnénk, nem tudunk megszabadulni a szükséges magyarázatok tehertételétől, attól, hogy bármely eredményünket vagy eredménytelenségünket ahhoz képest szemléljük és szemléltessük: egészen jó ez a vers ahhoz képest, hogy milyen kevés a költő Kárpátalján..., ahhoz képest, hogy akár már el is felejthettük volna nyelvünket.... Ez a beidegződés akkor is elviselhetetlen, ha érvényesül, hiszen legalizálja a vállveregető lekezelést, az igénytelenséget magunkkal és egymással szemben, tudatosítja a másod-harmadrendűséget, amelyből igen nehéz kitörni. De súlyos következményekkel jár az is, ha valahol valaki lemond az ahhoz képest szemléletről, mert akkor esetleg kiderül, hogy bizony nem akad Kárpátalján született vers, novella vagy más egyéb, amelyet egy szigorúan szerkesztett lapba, antológiába be lehetne tenni - ez pedig azonnal a kirekesztés és kirekesztődés fantomját jeleníti meg a kicsit amúgy is mindig sértődött kisebbségiek számára. Ama vágyott egyetemességet illetően mindez azt jelenti, hogy kis régiónk magyar irodalmának szűnni nem akaró és rövid távon bizonyára gyógyíthatatlan beilleszkedési zavarai vannak.

Ugyanis:

Az azonos nyelv és az azonos nemzeti kulturális örökség ellenére, úgy tűnik, az elmúlt évtizedek sajátos körülményei olyan kollektív létélményt jelentettek és olyan közös tudati változásokat okoztak az írott szó művelőinek sokaságában, amelyek inkompatíbilissé torzították régiónk magyar irodalmát. És itt természetesen nem arról van szó, hogy az egyes alkotók ne integrálódhatnának akár teljes mértékben és zökkenőmentesen a nagyobb egészbe, arról azonban igen, hogy irodalmi folyamatunk, teljesítményünk olyan specifikus problémákkal, olyan sajátos ellentmondásokkal terhes, amelyeket még sem magunknak, sem a befogadónak nem sikerült maradéktalanul feldolgoznia. Nem is sikerülhetett, hiszen egyrészt még csak néhány esztendeje annak, hogy az összmagyarság a kárpátaljait, és a kárpátaljai az egyetemest hivatalosan is vállalhatja, másrészt ennek a kölcsönös vállalhatóságnak az érvényesülését - mint láttuk - számos prekoncepció késlelteti. És itt nem csupán a kritika vagy az irodalmi közvélemény általában jól magyarázható előítéleteiről van szó, hanem egyfajta kölcsönös idegenkedésről is: amennyire szembetűnő és ijesztő egyik oldalról nézve - mondjuk - a provincializmus, épp annyira visszataszító a másik oldalról nézve - például - a klikkesdi és kirekesztősdi. Nem csak és nem kizárólag a határon túli részirodalomban és a róla alkotott véleményben van tehát torzulat, hanem az integráló nagyobb közeg saját problémái, belső megosztottsága révén sokszor maga is alkalmatlan a zavartalan befogadásra.

Az illeszkedési zavar valamennyi tünetének még csak elnagyolt felvázolása is külön tanulmány tárgyát képezhetné. A tételes számbavétel és a jelenségek elemzése helyett folyamodjunk egy átvitt értelmű szemléltetéshez. Képzeljünk el egy mutáló hangú, pattanásos, nyakigláb kamaszt, aki hirtelen olyan társaságba csöppen, amelyen belül egymással különböző viszonyban álló csoportok vannak, s mindegyikben számára jórészt ismeretlen belső szabályok uralkodnak, s amely társaság és annak legtöbb csoportja őtőle is - ezt jól tudja - valamiféle viselkedést vár el. Így hát ifjúnk felváltva próbálja eljátszani a szerény, jólnevelt kisfiút; a fürge eszű, rátermett vidéki rokongyereket; az ágrólszakadt gyámoltalan árvát; a sértett és megkövetendő mostohatestvért; a halmozottan hátrányos helyzetű rászorultat; pogromtól vagy a titkos szolgálat bosszújától, netán az éhhaláltól rettegő menekültet; a végsőkig kitartó sorsavert utóvédharcost; a száműzetésből szabadult potenciális hősi halottat; a dörzsölt beavatottat; a félőrült deviáns zsenijelöltet; a helyi érdekű ügyeletes üdvöskét; a végsőkig elkötelezettet; a tökéletesen elkötelezetlent; a különös csodabogarat; a saját sorsán morbidan humorizálót; a predesztinált hivatástudót; a mítoszromboló nyegle defetisizátort; a fekete bárányt; a ma született bárányt; az áldozati bárányt; az átejtett baleket; az átejtő furmányost; az első ilyent; az utolsó olyant; az egyedül érdemest; a legnagyobb előrelátót; a legkisebb királyfit - bárkit, csak nem a mutáló, pattanásos, nyakigláb kamaszt, mert azt hiszi (és nem alaptalanul), hogy arra kíváncsiak itt a legkevésbé. Ám sajnos eltéveszti, hol milyennek kellett volna mutatkoznia, közömbösek között adta a hivatástudót, segítőkészek közt a vagányt, szomorúk közt a vidámat, csárdában a második dudást, szekéren az ötödik kereket.

Csoda-e, ha a társaság nem fogadja be egykönnyen.

*

A kárpátaljai magyar irodalom - egészében és folyamatában - még nem nagykorú és nem is szalonképes. Kérdéses, hogy a napról napra fogyatkozó számú író (és olvasó) képes-e belátható időn belül azzá tenni, avagy egyszer s mindenkorra be kell látnunk: ezen irodalomnak nem szerves élete van, hanem csupán jelenségei, nem iskolái vagy vonulatai, hanem csupán egyes alkotói. Alkotói, akiknek többsége sajnos egyelőre sem egyénileg, és még kevésbé kollektíve nem képezi az egyetemes magyar irodalom integráns részét, még annak a ténynek az ellenére sem, hogy tízük tagja lett a Magyar Írószövetségnek. A beilleszkedési zavarok súlyosabbak és mélyebb gyökerűek, semmint gondolnánk. Mentesülni tőlük (illetve eleve nélkülük indulni) talán csak a legfiatalabbaknak adatik meg. Igen, ennek a majdnem harmadik nemzedéknek. Nekik, akik nem születtek bele a kultúrpolitikába, akik csak tankönyvekből ismerik a szocreált. Akik nem éreznek semmilyen késztetést, hogy bármiféle elvárásnak megfeleljenek. Akik "csak úgy" írnak verset, prózát, kritikát. Nem valamilyen céllal, hanem valamilyen okból. Talán ők már képesek lesznek megszabadulni mindenféle kisebbségi ballaszttól. Kérdés, hogy eközben nem dobják-e ki irodalmunk kicsi gondolájából azt is, ami pedig elengedhetetlen a léghajózáshoz: a szülőföld szaggatott térképét.

1996.