Munkanapló
(kronológia alulról felfelé)

február 11. Az Egy mondat a világ sorozat 3. részének február 5-i megjelenése után ma este felkerült az RMSz honlapjára a holnapi lapszám, benne a novellám első része, benne 13 vendégszöveg. Voltaképp most érzem először a nyilvánosságra hozatalt megtörténőnek. LÁSD

január 29. Megjelent az Egy mondat a világ sorozat 2. része.

január 22. Ma elindult a Romániai Magyar Szó SZÍNKÉP c. mellékletében az Egy mondat a világ című sorozat - Cseke Gábor szerkesztésében. A néhány bevezető részben a projektum egészének az ismertetése történik, megtűzdelve naplórészleteimmel, Rácz Péter kommentárjaival és Gergely Tamás interjújával, majd pedig a teljes Tejmozi-szöveg kerül közlésre.

Nem pontosan így terveztem a projektum lezárását, de végül örülök annak, hogy így alakult.

Elkészítettem az interakció híroldalát, itt követhető a fontosabb események kronológiája is. >>LÁSD

2005. január 3. Két nap alatt, eléggé unalmas, mechanikus munkával az UngParty rendszeréből „kimentettem” ide a projektum teljes anyagát; sikeres lezárása bízhatóan szintén itt történik majd.

2004. december 30. Fontos újabb fejlemények. Elmaradtam ezek dokumentálásával, így most utólag, az év lassan betelvén, pótolom a mulasztást.

A beszámolóm azzal szakadt meg, hogy szeptemberben a Mozgó Világ részére elkészítettem a Tejmozi redukált, tömörített, és a vendégmondatoktól megfosztott verzióját - és vártam a reagálást. Pár nappal később Mező Feri telefonban mondta el, hogy mégis inkább az Egy manzárdőr feljegyzései című anyagomat közölnék (ezzel indult a naplósorozat), ez nagyon tetszett a szerkesztőségben, a novella azonban kicsit hosszú is, kicsit spekulatív is, nem igazán illik a lap profiljába - inkább eltekintenének a közlésétől. Ezután tettem még egy kísérletet a Beszélőnél is. Gács Anna néhány hét múlva válaszolt: „Köszönöm a szépséges novellát, de fájó szívvel azt kell mondanom, a Beszélőben, mely nem szépirodalmi lap, sajnos ilyen hosszú szépirodalmi szöveget nem tudunk közölni. Pedig igazán izgalmas a szöveg is, és a keletkezésének története is. Remélem, hogy hamar találsz neki helyet”. Hogy nem vág a profiljukba, be kellett látnom, ugyanúgy, ahogy a Mozgó esetében is.

Jobb ötletem nem lévén pár újabb napot dolgoztam a szöveggel, picit módosítottam a szerkezetén, csiszolgattam a stílusát. Eközben megerősödött a véleményem, hogy a kihagyott mondatok (a néhány nehezen szervesültet kivéve) implicite nagyon is benne vannak ebben a szövegben is. Én, aki pontosan tudom, mit hagytam ki, úgy érzem: a hiányuk révén jelenlétük, ha lehet, még karakteresebb. Ezt nagyon érdekesnek találom, és valamilyen módon mindez visszacsatol hiányregényemre, a Szembesülésre, amelynek élén ez az aforizma található: „Nem hiánya jellemzi-e leginkább a Jelenvalót?”.

Amikor úgy éreztem, nincs több tennivalóm a szöveggel, vettem egy nagyon mély lélegzetet és elküldtem a Holminak. (Ez a véglegesnek tekintett „rövid” variáns 46 ezer karakternyi.) Gyanúsan sokáig késett válasz. Már kezdtem úgy érezni, hogy talán mégis túlbecsültem a művemet, és nemcsak hogy nem kiugróan jó írás ez, hanem még a tőlem elvárható szintet sem éri el; hiába dolgoztam vele hónapokig. Amikor már majdnem lemondtam róla, érkezett Réz Pál főszerkesztőtől az e-mail (!) : „Kedves Károly, novelládat többen is elolvastuk, innen a késedelem. Erős, okos, ravasz írás! Szívesen közöljük. Kis türelmedet kérem - sok az elfogadott kéziratunk.” Huh!!! Ekkor december 8-át írtunk.

És ezzel szinte párhuzamosan ébredt fel az érdeklődés egy egészen másik, távoli helyen az eredeti webakció iránt...

A további fejleményeket „rendes” (nem munka-) naplómból reprodukálom:

December 12. Alig pár napja lelkendeztem azon, hogy a Holmi elfogadta közlésre Tejmozi c. novellámat, amely a néhány hónapja elaltatott Egy mondat a... c. interakcióm egyik végterméke. Ma pedig Cseke Gábortól kaptam levelet: a Romániai Magyar Szó mellékletében leközölnék sorozatban az anyagot, nemcsak a novellát, hanem a járulékos szövegeket is, így a munkanaplóm egyes részeit. Boldogan visszaírtam: állok elébe, épp csak a teljes verziójú szöveggel még nem vagyok készen. Ha pár hónappal ezelőtt érkezik ez a felajánlás, talán már rég le is zárhattam volna az interakciót: egyik oka annak, hogy megtorpantam, épp a „szakmai érdeklődés” hiánya volt. Lehet, hogy most új lendületet kap az egész, talán még Gergely Tamás sehol meg nem jelent, és ez ügyben velem készített kisinterjúja is helyet kaphat valahol.

December 22-én számoltam be arról naplómban, hogy Cseke Gábor újabb levele ismét fellelkesített, s hogy most már haladéktalanul hozzá is látok a munkához. Tegnapelőtt pedig ezeket írtam:

December 28. Két napi munkával véglegesítettem Tejmozi c. „multikulti” novellámnak azt a változatát, amelyben benne foglaltatnak az Egy mondat a... nevezetű interakcióm keretében kapott, más nyelvekből fordított idézetek, még ám mind az 53. Korábban beszámoltam itt róla, hogy újra aktuálissá úgy vált ez a lezáratlan (és általam kicsit félre is tett) interakcióm, hogy Cseke Gábor megkeresett: a Romániai Magyar Szó mellékletében sorozatban lehoznák a teljes novellát. Igen ám, csakhogy a korábbi műhelyszövegekből egybeszerkesztett és a még sehol nem publikált utolsó résszel lezárt verziót egyrészt még nem vetettem végső csiszolás alá, másrészt készült belőle egy redukált, vendégmondatok nélküli változat (a Holmi részére); ez utóbbin elég sokat dolgoztam, és a stiláris javításokat, tartalmi tömörítéseket, a novella javát szolgáló húzásokat, ahol lehet, át akartam vinni a teljesebb variánsra is. (A rövidítések közül persze csak azokat, amelyek nem egy-egy citátum beépítése kedvéért tett kitérőkre vonatkoztak.)
Eközben - miután hónapok óta nem foglalkoztam a szöveggel és kellően eltávolodtam tőle - azt is megállapíthattam, hogy a korábban nagyon disszonáns hangot megütőnek, oda nem illőnek tartott vendégmondatok korántsem lógnak ki annyira a novellámból, mint éreztem. A néhány hónapra magára hagyott mű mintha szervesítette volna őket.
Így aztán külön örülök annak, hogy ebben a formájában is, teljes egészében megjelenhet. Ez egyben jó alkalom arra, hogy az interakció weboldalait is megújítsam és el kelljen döntenem, hol jelöljem ki az anyag végső helyét: a lezárandó Ungparty-archívumban vagy az élő Kettenklubban.

*

Ehhez még hozzátenném:

Cseke Gábornak elküldtem a közel 70 ezer karakteres (azaz több, mint másfél szerzői ív terjedelmű) szöveget. Úgy véli, a sorozatot az új év elején el tudják indítani. Én azt kértem, hogy ettől kezdve a közlés legyen közös akciónk: amint a Színképben (az RMSZ melléklete) megjelennek az egyes közlemények, ugyanilyen ütemben és terjedelemben én is publikálom őket itt, a honlapon.

Addig mindenképpen szeretném megújítani ezt a webhelyet, azt hiszem, az lesz a leghelyesebb, ha a Kettenklub formátumához igazítom.

*

Végül is, azt hiszem, a féléves megtorpanás után, az interakció sikeres végkifejlet felé tart. Lehet, hogy frappansabb befejezés lett volna a végleges szövegverziót nyárra elkészíteni és egy kis hírverés kíséretében itt megjelentetni. Ám szinte bizonyos, hogy ezután nyomtatott folyóirat-közlésre nem számíthattam volna (amelynek, valljuk be, főként, ha rangos orgánumról van szó, sokkal nagyobb a szakmai súlya, semmint ha az interneten lát napvilágot) - és az se igen képzelhető el, hogy két külön verzió született volna, még ám úgy, hogy mindkettő élni kezdi a maga életét.

A következő időszak várakozással telik tehát.

Szeptember 14. Augusztus 24-i bejegyzésem legvégén jeleztem, hogy „Vannak további terveim is, de ezek megvalósulása nemcsak tőlem függ. Ha történik előrelépés, itt a naplómban jelezni fogom.” Itt és most bevallhatom, hogy egy ideje már szándékosan halogatom a projektum lezárását: a zárórész beiktatatását, a teljes szöveg egybeszerkesztését, a végső csiszolásokat és a közzétételt. Mégpedig azért, mert tétova kísérletet tettem a szöveg előzetes nyomtatott publikálására, és arra gondoltam, ennek esélyeit erősen rontanám, ha a neten hamarább jelenne meg. Az egyik legelitebbnek számító, a modern irodalmat talán leginkább képviselő folyóiratot kínáltam meg a dologgal, arra számítva, hogy nem csupán a novellaszövegnek adnának helyet, hanem a játék teljes leírása - mint irodalmi ötlet és intertextuális akció - is érdekelné őket. Publikáltam már ebben a lapban, a szerkesztőség tagjai közül kettejükkel is baráti viszonyban vagyok, így számíthattam a kellő figyelemre. Persze tudtam, hogy egy 75 ezer karakteres elbeszélés + a jegyzetek és járulékos szövegek elhelyezése gondot okozhat, de biztam a szerkesztők rugalmasságában - és persze magam is belementem volna sokféle kompromisszumba (pl. részenkénti közlés; rosszabbik esetben a jegyzetek egy részének az elhagyása). Sajnos alighanem a legrosszabb időben fordultam hozzájuk, nyárvége előtt, akkor, amikor még tartottak a szabadságolások. Ráadásul ugyanekkor vált megbízhatatlanná a szolgáltatóm levelezőszerverének a működése. Így, mivel egy hónapon belül semmiféle reagálást nem kaptam, arra gondoltam, talán nem ért küldeményem célba, holott három különböző címre is elküldtem. Újra írtam hát, ezúttal csak az olvasószerkesztőnél érdeklődtem: célba ért-e a levelem, s ha igen, mit gondolnak a dologról. Nos, ennek is több már, mint 2 hete, semmilyen reagálás nem érkezett, így éppen gondolkozni kezdtem azon, mitévő legyek: keressek más folyóiratot, vagy hagyjam az egészet a fenébe, az eredeti elképzelésnek megfelelően rakjam fel a végeredményt a saját honlapomra - és basta.
Azonban az igazság az, hogy ezt az egész munkát sokkal nagyobb teljesítmánynek éreztem annál, semhogy az én kis marginális honlapom keretei között maradjon. Egyben - bevallom - piszkálta a csőrömet az is, hogy a havonta feltett 4 (önmagában is novellányi terjedelemű) szövegeim sem játátékostársaimból, sem olvasóimból nem váltottak ki semmilyen érdemleges reakciót (a nagyon kevés kivételtől eltekintve: nekik külön köszönet).
Nem tudom, próbált-e már valaki idegen szerzőtől származó kész, olykor nagyon összetett, grammatikailag erősen megformált, érezhetően egy-egy novella funkcionális részéből kiemelt mondatokat saját szövegébe úgy beépíteni, hogy ne lehessen észrevenni sem az illesztés helyét, sem az idegen anyagot. EZ NAGYON NEHÉZ! Nos, én úgy éreztem, amikor az első 10 nehéz mondatot egy nagyon tisztességes novellakezdetben sikerült elhelyeznem, hogy ezt a roppant koncentrációt kivánó feladatot elég sikeresen és látványosan megoldottam, és arra számítottam, ha nem is áradozni, de elismerően csettinteni fognak a t. kollégák (akiket értesítettem a közleményről), és olvasóim is lázasan böngészik majd a szöveget, keresik benne a vendégszövegeket, leellenőrzik az egyes mondatokat, beírnak a fórumba vagy levélben reagálnak. Nos, semmi ilyesmi nem történt: még akkora érdeklődés sem kísérte a munkámat, mint korábbi szonettjátékomat, amelynek a nehézsége és komolysága pedig meg sem közelítette a mostaniét. Lényegét tekintve nem történt ez másként sem a 2., sem a 3. vagy a 4. közelmény után, holott ezek a részek egyben már nagyon szépen reprezentálták az akció egészét és azt a nagy lélegzetű prózaszöveget, amelyet többhavi munkával kicsiholtam magamból, közel 50 idézet asszimilálásával. De szinte semmi... (Megint csak: köszönet azon keveseknek, akiknek volt pár szavuk a dologhoz.)
Éppen ezért a néhány maradék citátum beépítését és egyes utómunkákat már kisebb lelkesedéssel végeztem, és az ötödik közleményről tudósító levélben jeleztem is a kollégáknak, hogy bánt visszajelzésük elmaradása. Erre a nyilvánvaló provokációira is talán ha hárman vagy négyen reagáltak. (Gergely Tamás ekkor kért tőlem interjút, Kalász István meg kis jegyzetet írt arról, hogy az ő küldeményeire sem reagálnak a szerkesztőségek.)
Mindez, bevallom, kedvemet szegte, és továbbra is halogattam az akció lezárást.
Magán a szövegen azonban dolgoztam, és a mű egésze lassan olyan állapotba került, amely közel áll a készhez.
Zavart azonban néhány további dolog is. Az 53 idézet között volt 3-4 olyan, amely minden igyekezetem és „filológiai ügyeskedésem” ellenére nagyon kilógott az anyag egészéből. És volt még további tízegynéhány, amelyek ugyan szépen belesimultak az elbeszélésembe, de úgy éreztem, nem adnak hozzá semmit, inkább elvesznek belőle, kedvükért fölösleges kitérőket tettem: csupa üresjárat, szószaporítás. Szívem szerint ezeket kimetszettem volna. Mérlegelni kezdtem: mi az elsődleges célom: a jobb novella vagy a vállalt feladat feltételeinek maradéktalan teljesítése.

Itt tartottam, amikor a múlt hét péntekén Mező Feri felhívott a Mozgó Világból. Novellát kért, ráadásul sürgősen, mert a nyári számok kiürítették az asztalfiókját. Mondtam, egyetlen munkám van készen, de rettenetesen hosszú. Persze a Tejmozira gondoltam, más szépprózám most tényleg nincsen. Elmondtam, mi is lényege a dolognak, s hogy egy jegyzetben megírnám keletkezésének körülményeit. Jó, mondta Feri, de húsz oldalnál több ne legyen. Ebben maradtunk. Aztán megnéztem a szöveget: majdnem negyven oldal. Jesszus.
Egyetlen lehetséges megoldásnak tűnt: az összes vendégmondatot kiiktatni, minden mellékszálat lenyesni, és az egészet összerántani. Két napnyi munka. Az eredmény: az eredetinél sokkal-sokkal kompaktabb, húzósabb, feszesebb novella. A vendégszövegek nem hiányoznak; sőt. DE! De számomra, aki pontosan tudom, hogy mit hagytam ki, nyilvánvaló, hogy a kapott mondatok egy része valóban terhelte a szöveget, fölösleges és spekulatív kitérőkbe kényszerített, más citátumok azonban hiányként nagyon is látszanak novellámon. Utóbbiaknak ugyanis funkcionális szerep jutott: ihletet, inspirációt merítettem belőlük, és olyan szövegek sarjadtak környékükön, amelyek írásom lényegi részévé váltak. Úgy tartottam tehát tisztességesnek, ha ennek a tömörített változatnak a végére odabiggyesztettem a közel 30 prózaműnek a címét és szerzőjüknek, valamint a végül hihagyott mondatok fordítójának a nevét. Így küldtem el vasárnap este Ferinek.
Tegnap visszajelezte, hogy megkapta, olvassa. Ha valami gond lenne, megírja. Egyelőre nem írt.

Na már most. Nyilvánvaló, hogy itt addig nem közlöm le sem ezt a tömör, sem a „teljes” változatot, amíg a Mozgóban meg nem jelenik. Ha ez megtörtént, akkor pedig újra eltűnődöm azon, hogyan és mivel zárjam le a projektumot.

Augusztus 24. Ma egész nap a novella befejező szakaszán dolgoztam, a tegnapi változathoz képest csaknem kétszer hosszabb lett. Talán a megfelelő záró mondatokat is sikerült megírnom. De egyelőre nem gondolom teljesen véglegesnek.

Még csiszoltam az utólag további 4 idézettel feldúsított részleten is, ezt ma a sorozat 5. részeként közzéteszem: ITT.
Ez egyben az utolsó műhelyszöveg, amelyet megjelentetek. Úgy döntöttem, hogy a teljes prózaművet betetéző és lezáró utolsó szakaszt (amelyben már nincsenek idézetek) külön nem hozom nyilvánosságra, hanem majd a teljes és végleges prózaművel.
Ez azonban még odébb van, mert mostantól az írás egészén, a teljes anyagot látva szeretnék dolgozni. Máris végeztem némi szerkezeti módosítást (két hoszabb szövegrészt megcseréltem, így sokkal arányosabb lett a novella első fele), találtam ostoba hibákat, a számtalan stiláris pongyolaságról nem is szólva. Ezek javításán túl apróbb, de lényegi tartalmi változtatásokat is tervezek: mivel munka közben igen erősen befolyásoltak a beépítendő idézetek, így keletkezett néhány ellentmondás, és helyenként kicsit szétesőnek érzem a történetet is. A most következő utólagos szerkesztéssel igyekszem még egységesebbé, egybetartóbbá tenni az egészet, és a már menet közben kitalált-kialakított (de alig észrevehető) keretes szerkezetet is megerősíteném egy picikét.
Ezeket az utólagos beavatkozásokat azonban nagy óvatossággal végzem, semmiképpen nem szeretném ugyanis túlírni, túlfogalmazni, túlcsiszolni a novellát: meg kell maradnia benne mindazoknak a jellegzetességeknek, amelyeket a munka sajátos formája, a vendégszövegek sokféleségéhez való igazodás adott.
Úgy tervezem - maradva most már annál a munkarendnél, hogy mindig a hónap vége felé rukkolok elő valamivel -, szeptember utolsó napjaiban a mintegy 70.000 karakternyi és az 53 kapott idézetet tartalmazó prózamű megjelenhet.
Vannak további terveim is, de ezek megvalósulása nemcsak tőlem függ. Ha történik előrelépés, itt a naplómban jelezni fogom.

Július 29. Ma közzéteszem a negyedik műhelyszöveget: LÁSD. Ugyan csupán 7 idézetet sikerült ebbe a részbe beépítenem, és már csupán 4 vendégszöveg maradt felhasználatlanul - de ez utóbbiakat, most így tervezem, a végmunka, az egybeszerkesztés során fogom beilleszteni. Ezelőtt még meg kell még írnom a novella végét is. Ebben, azt hiszem, nem lesznek citátumok: a fejben már kidolgozott záróképekbe sehogyan sem illenek.

Ami tehát hátra van:

Július 23. Kétnapi hasztalan próbálkozás után ma sikerült beépítenem az egyik legnehezebb mondatot. Vass Tibitől kaptam, az egész anyagban a legrövidebb szövegegység, mégis megkínlódtam vele. Így hangzott: „A borz szaga.” Eddig csak mindig odébb tettem: ezzel ugyan nem lesz komoly probléma, egyszerű kis mondatocska. Most, hogy az utolsó 10 vendégszöveggel dolgozom, már nem halogathattam tovább; és úgy beépíteni, hogy ne tűnjön fel a szövegidegenség, roppant nehéz volt. Vélhetően a hónap végén közreadom a novella 4. részét képező műhelyszövegben.

Július 20. Most már állandósult munkaritmusommal háromheti pihentetés után ma fogtam újra hozzá a Tejmozihoz. Délelőtt az eddig írtakat olvastam és javítgattam. Kisebb szórendi igazítások, ismétlések szűrése, pontosabb szinonimák, pár fölösleges magyarázó mondat kiiktatása - ilyesmik. Délután hatezer karakternyi tűrhető szöveg, mindössze 2 beépített idézettel. Most már azokkal a citátumokkal dolgozok, amelyek kedvéért külön kisnovellányi kitérőket kell tennem. Ellenben nem rögtönzöm őket: a korábbi részek írása közben már nagyjából kitaláltam, hogyan fognak ezek a mellékszálak kapcsolódni az egészhez. Mindegyiknek funkcionális szerepet szánok, azaz igyekszem azon lenni, hogy ezek a mellékesnek tűnő szálak végül is maguk is az egységbe foglaló szövedéket erősítsék. Ez egyelőre sikerülni látszik. (Hó végéig megírom a 4. részletet, agusztusban pedig szeretném végleges formába önteni a teljes szöveget.)

Június 28. Ha csak estére is, de sikerült még ma feltennem ide a délutánra befejezett 3. műhelyszöveget. Egyszersmind az egésznek az internetes rendszerét is átalakítottam kissé; a terjedelemes szövegek nagyon megterhelték az oldalakat, így mostantól minden közlemény külön oldalon olvasható. (Emiatt a linkrendszert is át kellett építeni.)

A mostani novellarészem, ha jól számolom, 15 vendégszöveget tartalmaz. Ez azt is jelenti, hogy az 53-ból már csupán 12 maradt beépítetlenül, így valószínűleg a 4. közlemény lesz az utolsó műhelyszöveg (és azután már csak a véglegesített, egybedolgozott kész munka közzététele következik). Erősen megfontolandónak gondolom Rácz Péter véleményét, miszerint a már kész textusokba utólag még nyugodt szívvel belenyúlhatok; erre alighanem szükség is lesz, mert igen nehéz lenne csupán „illesztékekkel” összehangolni a teljes anyagot.

47 ezer karakternél tartok, túlléptem az 1 szerzői ívet!

A vendégmondatok beépítésénél most kényszerültem először kisebb trükkökre (álomképek, kapott levél szövege). Az ilyesmit mindeddig igyekeztem elkerülni, és erre a jövőben is törekedni fogok, csak akkor alkalmazok ilyen megoldásokat, ha a szövegemtől, stílusomtól, „koncepciómtól” annyira elütő idézettel dolgozom, hogy szinte újabb novellányi kerülőt téve tudnám csak szervesebben beépíteni. Az álomképek, ennek ellenére, azt hiszem, jól ágyazódnak az egészbe.

Amire pedig külön büszke vagyok: magában a novellaszövegben is olyan tartalmi részhez jutottam, amelynek szelleme, értelme, üzenete összhangban van magának a játéknak az alapkoncepciójával, nevezetesen: a szomszédos népek nyelvén beszélők iránti „irodalmi gesztus”, főhajtás. Az pedig talán nem véletlen, hogy mindez éppen a ruszin nyelv és a ruszin nép említése révén történik.

Június 27. Ma megkaptam Rácz Péter 2. kommentárját - köszönöm! - , fel is tettem íziben IDE.

Ám azt hiszem, a nagy igyekezetben eltévesztettem saját naplóm dátumát, vagyis ami szerepel keltezésként, az nem a megírás, hanem az ide tűzés, a felrakás a dátuma. 25-én írtam a bő egy oldalt, és 26-án dolgoztam majd' egész nap az anyagon, de az erről szóló tudosítást késve tettem fel ide. No, sebaj, a lényeg az, hogy harmadik napja elég jól haladok a munkával, és 28-án, holnap közzéteszem a 3. fragmentumot.

Június 27. Majdnem egész nap írtam. Öt újabb idézet találta meg a helyét. Ez rendben is lenne, de más „baj van”. Most jutottam olyan elágazásokhoz, most vett a novella olyan fordulatokat, most kezdtem beleírni olyan mellékszálú epizódokat, most vettem olyan látványos búcsút a lineáris történetmondástól - hogy mindez már visszahat a korábban elkészült részekre. Szerkezete kezd lenni a dolognak, s hogy az egyes szerkezeti elemek fel ne borítsák a konstrukciót, szinte bizonyosan vissza kell nyúlnom az eddig megírt epizódokhoz, s ha nem is magukat a szövegeket kell megváltoztatnom, de elébül-mögéjük kell illesztenem bekezdéseket, olyan részeket, amelyek egybefogják azt, ami mai munkám után szétesőnek látszik. A novella gerincét, ez továbbra is biztosnak tűnik, az apa és a fiú viszonya képezi, de ebbe a vonulatba nem tudnám azon természetességükben beleszőni a hátramaradt citátumok mindegyikét, így inkább a történetben teszek néhény kisebb kitérőt (az összterjedelmet tekintve ezek szinte kisnovellányi beltörténetek). Úgy tervezem, holnap közreadom a 3. műhelyszöveget.

Június 26. Mindig így a hónap vége táján térek vissza, most már harmadszor, a Tejmozihoz. Ilyen lassú tempóban még soha nem írtam kisprózát, bár hogy ez nem is olyan kicsi, azt már mostani terjedelme mutatja. A feladat, hogy 53 vendégmondatot kell beledolgoznom a szövegbe, talán indokolja, hogy egyheti munka után három hét hanyagolás következzen. Nem sajnálom, hogy ezalatt kiesem a szövegből, talán a lendületből is, mert az intenzív periódusok során nagyjából el is használom az ötleteimet, a pihentetés alatt viszont, anélkül, hogy foglalkoznék vele, újrarendeződik bennem az egész, és amikor újra nekülök, magammal hozom ezt új belső struktúrát, de úgy, hogy a korábban írtak olvasása alatt a régi elképzelések is újraélednek, így a folytatás rutinja mindig az újrakezdés izgalmával párosul - és ez nagyon jó!
Ma ugyan csak bő egy oldalt írtam, de ebben 6 idézetet sikerült felhasználnom úgy, hogy saját szövegemnek hassanak. Mivel jól sikerültnek érzem, egy részletet idetűzök:

Feküdtem és dermedt mozdulatlanságban hallgattam, miként gyötri a szél egyre jobban a faházat, miként nyögnek az öreg gerendák és hogyan jajgatnak az eresztékek, és anélkül, hogy misztikus halálfélelmem megszűnt volna, váratlanul heves éhséget éreztem. A gyomromból indult, de kisugárzott egész testembe, egyik pillanatról a másikra gyötrő életéhség és kozmikus falánkság vett rajtam erőt, mintha mohóságomtól remélhetném megváltásomat, mintha kiehetném magam a halálból. Igen: enni, zabálni! Falni: egy hideg reggelt, amikor a halál, mint egy kemény, kérges csizma, arcodba rúg, arcodba tapos, és jajgatni sincs időd, sírni sincs időd, semmire sincs időd, mert épp az időd vész el, a te időd, de ezáltal minden idő: halott vagy. Halott vagy, mert nem éled a saját idődet, nem időzől a saját életedben, kiestél belőle, mint mondatból esik ki a rosszul illesztett bővítmény. Nem haltál meg, mégis halott vagy, mert meghalni nem annak ellentéte, hogy élni, hanem annak, hogy születni. Mindkét ellentett szó egy állapotba – az életbe vagy a halálba – lépés pillanatát fejezi ki, míg az élni maga az életre szóló cselekvés, amelynek a nyelvben csak a halottnak lenni a tükörpárja. Csakhogy ez egy passzív igeszerűség, nem egy tulajdonképpeni ige, nem cselekvés, mert soha senki nem volt képes hinni a halálon túli cselekvés reális lehetőségében. De hátha ez mégiscsak létezik és csupán a kifejezéséhez hiányzik a kellő ige? Hátha visszatérne egyszer valaki és elmesélné nekünk, mit jelent az, hogy – halni? Milyen hosszú folyamat, hol veszi kezdetét, akkor-e, amikor ráeszmélünk a világra és arra, hogy nem vagyunk vele azonosak, vagy akkor, midőn rádöbbenünk, hogy az idő úgy pereg át rajtunk, mint szétterpesztett ujjaink közt a finom tengeri homok. Vagy talán akkor, amikor mindezt átélve azt látjuk, hogy elfásultunk és megcsömörlöttünk, lényünk érzéketlenné vált a közegre, az időre, a hidegre, melegre, a felhős égre, az esti fuvallatra, vagy akár csak az épp születő zöldellő tavaszra? Igen, ez a legfontosabb kérdés, mikor kezdtem halni, vajon akkor-e, amikor apám, még gyerekkoromban, először hozott erre a vidékre, és a vizek, a folyók, a tavak nem szólítottak meg, így aztán nem is voltam annyira oda értük; az eső, az erdő, a napsütés hasonlóképpen... Annyit sugalltak csupán, hogy együvé tartozunk és ez maga a boldogság, de hát ennyit magamtól is éreztem, tudtam... Mikor aztán megértettem, hogy nekem és a természetnek nincsen közös sorsunk, vagyis hát én egy idő után eltűnök, ő viszont megmarad, akkor hirtelen rányílott a szemem és megtetszett, de nem azért, mivel szép volt, hanem mert mindent túlél, és amiként én megszülettem, az örökkévalóság hosszantartó igézetében, mások is világra jönnek, és ugyanolyan szemmel néznek majd rá, mint én tettem. – Ez még az élet volt, ez a naivitás, vagy már benne fészkelt a végső elidegenedés mindentől, ami él és ami bekövetkezik, hisz most, ahogy itt fekszem ugyanabban a havas tájban és hallgatom apám ingaórájának kíméletlen kattogását, most minden mérhető, minden mozgó és minden élő dolog úgy rémiszt engem, ahogyan a jövő. Mert a jövő, akár az, ami már elmúlt, érinthetetlen, merő feltevés. E pillanatban fehér üresség vesz körül, várom a következő pillanatot. Az időt mérni munkahipotézis, nem több. De ami él, észlelhető, és ez kötelez bennünket arra, hogy mérjük a sosem változó, állandó időt. Az időt, amely soha nem kezdődött el, és soha nem ér véget. Soha.

Nos, a fenti bekezdésben öt (!) előre megadott vendégszöveg is szerepel. Kikereshetők ITT. Ilyen sűrűségben most azért tudtam felhasználni őket, mert, mint azt még a munka kezdetén megállapítottam, a halál és az idő témája köré feltűnően sok kapott mondat kapcsolódott, és most - hősöm hajnali tűnődései az apai házban - ezek egy részének összefűzésére jó alkalom mutatkozott.

Május 15. Több mint három heti (remélhetőleg termékeny) hanyagolás után ma újra elővettem az egymondatos novellát. Előbb csak „visszaolvastam magam” a saját szövegembe, no meg felidéztem a még beépítendő 43 idézetet. Aztán megírtam 1 (egy!) bekezdést... De talán holnap lesz hozzá hangulatom, hogy egész nap elpöszmötöljek vele.

Április 18. Az alább jelzett apró engedményeknek köszönhetően meglódultam a szöveggel, volt 2 eredményes napom. A bedolgozott vendégmondatok száma 10-re emelkedett, mikozben alig léptem túl a tízezer karaktert. És talán a szöveg sem rossz.

Április 16. 7600 karakternyi szöveggel készültem el eddig, ebbe 5 kapott mondatot sikerült azon természetességében beépítenem. Lassan haladok, mert mindképpen kerülni igyekszem az erőltetett és olcsó megoldásokat, pl. "egy találomra leemelt könyvben azt olvasta, hogy..."; vagy: "a szomszéd szobából beszélgetés foszlányai hallatszottak:..." - ezzel a módszerrel akár néhány oldalra beépíthetném az összes idézetet, de ez ellenkeznék a projektum alapelvével és azzal a szándékommal, hogy egységes egészet hozzak létre, olyan textust, amely a lehető legnagyobb mértékben szervesíti a vendégmondatokat.

Ezért a következő módszerrel dolgozom: úgy alakítom a saját mondataimat, hogy egy bizonyos ponton a beékelni szándékozott citátum, mint természetes folytatás, teljességgel a sajátomnak hasson, ne lógjon ki se értelmi, se stiláris jegyei alapján. Ezután sem következhet törés, úgy kell tovább építkeznem, hogy a már beültetettől eljussak a következő idézetig, és az is természetesnek hasson.

Ez rendben is lenne, épp csak ezzel a módszerrel és tempóval bő két hét alatt a munka egytizedét sem végeztem el, és kis további számolással könnyű arra az eredményre jutni, hogy ha mind az 53 mondatot beépítem, és a felhasználás "hatásfoka" ugyanez marad, akkor legalábbis kb. 80.000 karakternyi lesz a teljes szöveg, ami két szerzői ívet jelent: azaz se nem novella, se nem hosszabb elbeszélés, hanem: kisregény. Ezzel pedig nemcsak az a baj, hogy eltér eredeti szándékomtól, hanem hogy ezzel a tempóval őszre leszek készen vele. Ez annyira elnyújtja a projektum megvalósulását, hogy "elfelejtődnek" az előzmények, az egész akció elveszti a dinamikáját. A megoldáson tűnődve a következőket határoztam el:

1) Időről időre közölni fogom az elkészült, és nagyjából már véglegesnek látszó szövegrészeket. Az első publikációra már április végén szeretnék sort keríteni.

2) Munkám megkönnyítése és gyorsítása érdekében apró változtatásokat engedélyezek magamnak a kapott vendégszövegekben: ez a változtatás semmi más nem lehet, csak minimális húzás, kihagyás, azaz továbbra sem nyúlhatok a mondat jellegéhez és értelméhez, nem változtathatom az egyes számot többesre, az első személyt harmadikra, a jelen időt múltra, sem fordítva; nem írhatok bele, nem cserélhetem ki szavait; de egy-egy ritka alkalommal, a nagyon "problémás" mondatok esetén vághatok az elejéből vagy a végéből, egy-egy kirívó esetben kihagyhatok közbeékelődő (lényegtelen) megjegyzéseket. (Erre egyébként több műfordító fel is hatalmazott, főként, akik több mondatból álló szövegrészt küldtek azzal a megjegyzéssel, hogy annyit használjak fel, amennyit szükségesnek találok.) Továbbá: a beépített mondat szükség esetén kezdődhet kisbetűvel, azaz lehet az enyém folytatása, illetve a végén sem kötelező letennem a pontot, folytathatom sajátomként; ha feltétlenül szükséges, esetleg igazíthatok a szórenden. Ezek a magamnak tett engedmények nem is csak azért kellenek, hogy a munkám könnyebb legyen, hanem azért is, hogy az elkészült szöveg egységes és jól hangzó legyen, ne ríjon ki belőle az idegen anyag. Ennyi szabadságot ugye megadtok, kedves játékostársak!?