Nemrégiben
közzétettem egy pontosabn 10 évvel ezelőtt keletkezett szövegemet
(Sorsverés vagy kiváltság),
és megállapíthattam, hogy lényegi kérdésekben nem sokat változott
a helyzet (és a véleményem). Érdekes módon egy ugyancsak pontosan
tíz éves másik írásomban is szerepel az a problémafelvetés,
hogy a kisebbségi lét sorsverést vagy kiváltságot jelent-e,
az elmondottakra azonban ma már az azóta begyűjtött sok újabb
keserű tapasztalat birtokában tekintek vissza. (Hogy csak egyet
említsek: ott volt a Döbrentei-ügy.)
No, lássuk csak:
Balla D. Károly
A
magamfajta irodalmár, akinek lassan állandó eposzi jelzője,
hogy "határon túli magyar", mostanában nehéz helyzetbe
kerül amiatt, hogy "határon bévül" egymást érik a
legkülönbözőbb szakmai összejövetelek. (Augusztusban csúcsra
járatás volt: Anyanyelvi Konferencia, Tokaji Írótábor, hévízi
és csobánkai tanácskozás, tatai JAK-tábor, műfordító-találkozó,
finnugor írók kongresszusa...) Ezeken részt venni létszükségletünk:
ha azt valljuk (márpedig ezt gyakorta megtesszük), hogy magyar
irodalom, magyar kultúra csak egy van, akkor ezeken a seregszemléken
megjelenésünkkel demonstrálhatjuk, hogy ennek az egynek magunk
is részesei lennénk. Így hát: ki hová tud, elutazik és hosszasan
konferenciázik, tanácskozik, beszélget, s esténként, ha úgy
adódik, iszogat és énekel (magyar íróknak már ez már csak ilyen
jó szokása), s ha teheti, hát: ismerkedik.
Ismerkedik, holott ez nem mindig veszélytelen vállalkozás.
Mert mi is történik?
A kölcsönös bemutatkozást és esetleg néhány udvariassági fordulatot
("Láttam a kötetedet a könyvheti listán") vagy tájékozódó
kérdést ("Te honnan is jöttél tulajdonképpen?") követően
a külhoni magyar író azt tapasztalja, hogy új ismerőse tesztelni
kezdi. De nem irodalmi tájékozottságára kíváncsi, vagy arra,
mivel is foglalkozik ez a szerencsétlen kívülrekedt, hanem arra,
hogy melyik oldalon áll. A tesztelés alá vetett és
alultájékoztatott bátor ismerkedő azonnal el is bátortalanodik,
mert jószerivel azt sem igazán tudta, hogy vannak oldalak, s
azokon rendíthetetlenül állni a magyar írónak felettébb kívánatos.
Zavarában hablatyol hát valamit maradandó irodalmi értékekről
vagy arról, hogy napok óta nem hallgatott rádiót, de ezzel csak
maga alatt vágja a fát, mert most már óhatatlanul abba a gyanúba
keveredik, hogy esetleg a rossz oldalon áll, s ezért sumákolja
el az egyenes választ. Ha feltalálja magát és van egy kis szerencséje,
még visszaszerezheti az iránta megrendült bizalmat azzal, hogy
tanácsot kér: mégis melyik oldal a jó, mert hogy ő esetleg akár...
A gyanakvó ismerősben felébred a hittérítő, s jó alaposan beavatja
a most már védenceként kezelt külhonit az oszthatatlan és egyetemes
magyar irodalomba.
Az így kiokosított határon túli aztán elsodródik patrónusától
s egy kis társaságban találja magát, ahol meg furcsán nézegetnek
rá, amiért az előbb X. Y.-nal szóba állt. Ne tudná róla, hogy
sötét alak, ilyen meg olyan múltja van, s különben is: a rossz
oldalon áll?! De azért a kis külhoni rokon ne vegye a szívére
a dolgot, legyen egészen nyugodt, mert ők majd a hóna alá nyúlnak,
bevezetik az igazi irodalmi körökbe, csak előbb még isznak egy
kis jófajta borocskát.
Újabb sodródás, újabb társaság, újabb okulás: miket mondhattak
neked, te szegény, abban a bandában! Hát azok még csak nem is
ugatják az irodalmat, kóklerkednek, blöffölnek, uralják a médiát,
meglovagolják a kordivatot – de hát el lesznek ám seperve hamarost,
már csak azért is, mert a rossz oldalon állnak, akárcsak X.
Y.!
Nincs idő felocsúdni, mert valaki fülébe súgja a most már ismerkedni
annyira nem is vágyó újoncnak: Q. Zs. szeretne vele beszélni.
Aki aztán persze elmondja, mi fán terem az egyetemesség, ami
már rég meg is valósult volna, ha sikerülne kirekeszteni belőle
az egyik meg a másik társaságot, no és persze X. Y.-t, mert
ezek mind-mind a rossz oldalon állnak.
És így tovább, és így tovább!
Hát nem! Nem, kedves határon belüli magyarok! Én ezt nem játszom!
És ezt nem most határoztam el, hanem évekkel ezelőtt, amikor
először akartak a jó és rossz oldalak rejtelmeibe beavatni,
s amikor először kapkodtak a hónom alá minden rendű önzetlen
kirekesztők, nem tudván, hogy csiklandós vagyok s nem tudom
majd visszatartani a gurgulázó nevetést.
Akkor, egyszer, amikor Cs. Zs. arra figyelmeztetett egy írószövetségi
fogadás után, hogy V. I. nevét vegyük le akkori lapunkról, mert
az egy sötét alak – akkor döntöttem úgy, hogy ilyesmit én soha
többé nem hallok meg, és nem vagyok hajlandó tudomást venni
semmilyen oldalakról meg érdekcsoportokról, hanem egyszerűen
és felettébb megbotránkoztató módon: lesznek barátaim és lesznek
ismerőseim, és persze lesznek, akiket kevésbé szeretek, továbbá
egyeseket kitűnő, másokat jó, megint másokat pedig rossz íróknak
fogok tartani – de mindennek semmi köze nem lesz ahhoz, melyikük
éppen hol áll, s kiről mit tart. (Már Cs. Zs.-t is leszereltem
azonnal: " – V. I.? Nem is értem, hisz rólad például olyan
elismeréssel beszélt!")
És amit hinni is alig mertem: mindazok, akik korábban elvárták
volna tőlem, hogy az ő jó oldalukra álljak, azok számomra is
már-már érthetetlen módon, váratlanul és megható empátiával
elfogadták magatartásomat, sőt, amikor erről az elhatározásomról
nyilvánosan is nyilatkoztam egy tv-adásban: forrón gratuláltak.
Alighanem megértették: én – helyzetemből adódóan – nem engedhetem
meg magamnak azt a luxust, hogy hagyom magam valahová bevonni
azon az áron, hogy másvalahonnan emiatt kirekedek.
Így most sokkal egyszerűbb lett az életem: nem kell alakoskodnom
és óvatoskodnom semmilyen társaságban, lehetek avantgárdok közt
konzervatív, népiek közt urbánus, liberálisok közt nemzeti –
és persze vica verza, mert hogy minden viszonylagos. Elfogadják.
Tőlem el, a kisebbségitől. Soha nagyobb és szebb kiváltságot!
Nem létezik olyan erős érdekcsoport, amelynek védő szárnyaiért,
akolmelegéért elcserélném a kivívott függetlenségemet.
Azóta dalolva járok a tanácskozásokra. Ha felkérnek, szívesen
tartok előadást, elmondom, hogy a kárpátaljai magyar irodalom
(és globálisabban: teljes művelődési életünk) előtt két út állhat:
az egyik a szellemi önellátásra való berendezkedés, a másik
a mind teljesebb integrálódás a magyar kultúra egészébe. Elmondom
azt is, melyik útnak melyek a buktatói, és mi kellene ahhoz,
hogy egyiken vagy másokon (netán a kettőn egyszerre) haladva
előbbre jussunk. Ilyenkor nem kímélem magunkat: kiteregetem
provincializmusunkat, beszűkült érdeklődésünket; de nem kendőzöm
el a befogadásra nem eléggé alkalmas anyaországi helyzetet sem,
a szakma előítéleteit és gyakori vállveregető lekezelését sem.
Érdekes tapasztalatom, hogy egy-egy ilyen megnyilatkozásom szinte
minden "oldalon" kedvező visszhangot kelt (olykor
még kissé szélsőséges lapok is le akarják közölni előadásom
szövegét) – kivéve saját közegemben, kárpátaljai írótársaim
körében. Kollégáim szemében elismerés helyett zavartságot, enyhe
rosszallást látok; vagy nem szólnak semmit (de ez is vélemény!),
vagy belekötnek olyasmibe, amit nem, vagy nem úgy mondtam.
Vajon mi lehet ennek az oka? – gondolkozom néha hosszan. Talán
az, hogy kisebbségi, "határon túli" (hogy visszatérjünk
állandó eposzi jelzőnkhöz) helyzetünket csak hátrányként, sorsverésként
fogják fel, és számukra érthetetlen, hogyan merészelek én ebből
hendikepből előnyt, kiváltságot fabrikálni.
Hát így! És továbbra is élni fogok ezzel a helyzeti előnnyel,
tudomást sem véve semmilyen ál- és valódi megosztottságról.
Leszek konzervatívok közt avantgárd, urbánusok közt népi, nemzetiek
közt liberális – és vica verza, merthogy minden viszonylagos.
Hátha ezt egyszer ellesik tőlem "a határon belüli magyarok"
is!
---------------
Megjelent:
Észak-Magyarország, 1996. okt. 12.
(Előtte előadásként elhangzott egy PEN-konferencián)
•