Még tegnap is erősen érződött különböző bloghelyeim látogatottságán az Orbán Viktornak írt válaszom (boríték, címzés iránti érdeklődés (a NolBlogon 5, a Blogtéren 4 ezer látogatás). Ráadásul vasárnap megírtam a szombati Megasztárral kapcsolatos észrevételeimet, ez hétfőre kikerült a Blogtér címlapjára vezérblogként, így aznap már emiatt olvasták rongyosra a Manzárdot. Négy napig voltam a legolvasottabb a rendszerben. Ennek egyfelől nagyon örülök, másfelől meg félek az elbulvárosodástól. Így ma már csak egy fotomontázs-fricskát raktam fel Putyin Bp-re érkezésének apropójára. Erre már a kutya sem figyel fel :)

Nagyon furcsa érzés arra gondolni, hogy napi olvasóim száma most már nem a százas, hanem az ezres nagyságrendbe tartozik.

Egyébként mégis megjelenik a jegyzetem nyomtatásban, tagnap komoly ember keresett meg ebben az ügyben. Lóhalálában írtam a három lapnak, ahová eredetileg elküldtem a levelet, és az egy hetilapnak, ahonnan szintén puhatolóztak, hogy akkor most közli-e valamelyik. Válaszok nem jöttek, illetve nemlegesek voltak, így mehet az egyik legnekivalóbb helyen. Majd linkelem.

Sokan levélben is megkerestek, ezúton is köszönöm a jó szavakat, elismerést, gratulációt.

A nyilvános reakciókat-hozzászólásokat nem akarom értékelni; nem is olvastam el figyelmesen mindegyiket, mert most is azt tapasztaltam: a jegyzetemet és a lehetőséget, hogy nyilvánosan reagálhatnak rá, nagyon sokan arra használják, hogy hangot adjanak indulataiknak. Hadd tegyék, de nekem már ehhez mi közöm? Mit válaszoljak azoknak, aki azt írják rólam, hogy bérlevélíró vagyok, vagy azt, hogy ukrán. Ők csak tudják. Legyenek boldogok a véleményükkel. Én mindenesetre már túlléptem a dolgon, mással szeretnék foglalkozni.

Most már csak akkor térnék vissza rá, ha Orbán Viktor reagálna a válaszomra. Különben jellemző: ő ír nekem (hát igen, végül is ez történt: "személyes üzenet"), én arra érdemben válaszolok, de ő (vagy apparátusa) már a válaszra nem reagál. Mondjuk talán illet volna elnézést kérni a tévedésért, a zaklatásért. (A válaszom legeslegelőször a feladóként megjelölt címre - valasztas2006@fidesz.hu - ment el; természetesen.)

A legnagyobb baj a Hungária-számokkal volt. Ezek a dalok nagyjából olyanok, mint a vörösbor kólával: egy kicsit oltja a szomjat, egy kicsit bódít, de egyiket sem eléggé. Nincs benne sem érték, sem súly, sem igazi zamat, sem nemes aroma, sem egyedi buké. Házibuli alkalmából mégis megteszi. Mert fílingje van neki. Mása sincs.

Így aztán a nagy Hungária-slágerek Fenyő karikatúra-személyisége vagy Dolly sármja és hangja nélkül, kiszakítva a magyar rock and roll nosztalgikus társadalmi (generációs) beágyazottságából olyanok voltak, mintha a kólából kivonták volna a cukrot, a vörösborból a szeszt, és már csak egy sötét langyos lötty maradt volna az amúgy sem nemes italból.

Ezzel indítani az első Megasztár-döntőt: rossz választás. Csak a nagyon erős személyiségű és nagyon jó hangú versenyzők tudtak a helyzettel bármit is kezdeni.

Így aztán a produkciók nagyobbik része bűnrosszra (Széles Izabella, Baktay Anikó, Hoffmann Mónika, Bocskor Bíborka, Varga István), vagy jellegtelen-közepesre sikerült (Varga Ferenc, Oláh Szabolcs).

A jobbakról. Kontor Tamásnak nem tudtam elnézni, hogy Horváth Charley megjelenésével és majdnem-hangjával miért énekel ilyen orbitális übergagyit (Csókkirály). Puskás Péternek is keményebb számok illenének a személyiségéhez, Rúzsa Magdolna pedig hiába van feltöltve dinamittal, ha a tinglitangli nem ad szikrát a gyutacsra, Dolly alapjáraton nyújtott tudásával pedig nem rendelkezik.

Summa summarum: a három órányi műsoridő összesen 4 percnyi valódi zenei élményt tudott nyújtani. A két lila kalap kitett magáért. No, nem is választottak tipikus Hungária-számot!

Póka Angéla olyan volt, mint egy bukott világsztár, aki egy füstös lokálban tengeti életét és arra vár, hogy egy menedzser újra felfedezze. Sajnos ez a várakozása némi bizonyítási kényszerrel is társult, hallatlan profizmusán is áttört valami túlerőlködés.

Szabó Eszter ellenben szőröstül-bőrüstül keresztbe lenyelte az egész Hungária-jelenséget és előadott egy remek blúzt. Mindezt azzal a biztonsággal és felszabadultsággal, ami a másik lilakalaposból hiányzott. Én már most odaadnám neki az év hangja díjat.

Nem volt tanulságoktól mentes a két kiesésre álló énekesnő közötti párbaj sem a legvégén. Ugyan a mezőny két leggyengébb előadója mérte össze tudását, ellenben végre valódi muzsika is szólt (az általam egyébként nem túlságosan szeretett) Elvis Presley Jailhouse rockja. Aki számára eddig nem lett volna világos, mi a különbség a valódi rock’n’roll és magyar hígítmánya között, az saját fülével hallhatta. Hiába tett meg ellene mindent a két lány, még így is élvezni lehetett azt, amit egyszerűen csak zenének hívunk.