Ipari műanyag tartály és kármentő tálca

A hét végén eléggé intenzívek voltunk családilag: csütörtök este megérkezett Bátyu, és még Kolos is itthon volt. Báty aztán vasárnap délelőtt haza indult. Pár perc híján 6 órát állt a határon, többet, mint amennyi idő alatt Bajára elautózik. Ha vasárnap ez a helyzet, akkor hihető, amit írnak-mondanak, hogy hétköznap a 10-12 óra sem ritka.

Kolos hétfőn utazott vissza Veszprémbe. Vele gyakorlatilag folyamatos online kapcsolatban vagyok. Csönge ellenben három napig nem jelentkezett, már felhívattam Kolossal, hogy mi van vele. Éppen akkor írta nekünk levelet. Ebből megtudtuk, hogy mégsem börtönbe megy terepmunkára, hanem templomba. Pedig neki az előbbi jobban tetszett volna.

Éva véghez vitte az utolsó simításokat azon a Sevcsenkó-köteten, amit Apu az állapota miatt már nem tudott elvégezni. De az Öreg nem sok pihenést engedett magának: ha kínlódva is, de már ír, szerkesztőségekbe és kiadókba telefonáltat velünk, Lizanecnek megcsinálja (helyette) a Balla-bibliográfiát, a pesti kiadónál egy új könyvét akarja átverekedni. Nem is tudom, hogy inkább szánandó-e vagy becsülendő ez az esetlen aktivitás. Csak nem gondolja, hogy ha eddig nem sikerült neki, most fog írói hírnévre szert tenni egy évfordulós 56-os regénnyel. Vajon nem lenne-e egészségesebb, ha a vágyait visszanyírná a képességei szintjére?

Már száznál több ismerősöm van az iWiW rendszerében. Pedig én nagyjából abbahagytam a keresgelést, most már mások találnak énrám. Egy-két kapcsolat megújulásának nagyon örülök: tegnap roppant kedves hosszú levelet kaptam Keisz Gellérttől. Sok egyéb mellett ezeket írja:

Valamikor gyerekkoromban olyan házban szerettem volna lakni, amelyiknek a falai üvegből vannak, amelyikben úgy élek, hogy mindenki lát és én nem szégyellek semmit.
Neked, Károly, ez sikerült az internet segítségével, illetve a máig megőrzött gyermeki őszinteséged folytán.
Az én ablakom, faltól-falig, padlótól-plafonig érő, Windows-om is van, kisebb ablakból van huszonvalamennyi, mégis kevesen látnak be. Én kilátok minden irányba, talán még a kíváncsiságom is a régi. Viszont a lelkesedésem már kevésbé. A 3D-s világ érdekel, a virtuális kevésbé. Az igazi, a minden irányba kiterjedő valóság (ha, egyáltalán van ilyen?) tud lázba hozni. Az anyag, a forma, a szín, a tapinthatóság.

Ennek bizonyítékaként el is küldte egyik szobra "kiállítását": nagyon érdekes fotómontázs ugyanarról az egyetlen szoborról.

Keisz Gellért: Földmadár; 2001-2-3-4-5, repedt diófa, 90 cm
(katt: teljes méret)

Örült, amikor visszaírtam: nemcsak a képfájlt nyitottam meg, hanem a kiállítást is. Megtartottam a laudációt, és átadtam a szót neki, de ő azt mondta, beszéljen helyette inkább a szobor. Odahajoltam hát a repedt diófához és József Attila azonos című versét hallottam belőle:

Mi terem az ugor ugaron?

Lapok jönnek-mennek, folyóiratok alakulnak és szűnnek meg – még ott is, ahol az irodalom állóvize nem kavarog; ha pedig mégis, a mélyből felcsap a mocsárbűz.

A Véletlen Balett, akárcsak Halász Péter, látványosra vette az elmúlást, búcsúszámmal és búcsúesttel köszönt el a méltatására egybegyűlt olvasóitól és szerzőitől; a Pánsíp felmenekült az internetre, hogy pár éves ottani virtu(áli)skodás után csendes agóniába ringassa magát; a Hatodik Síp pedig egyszerűen csak nem lett többé. Ám ahogy a természet retteg a vákuumtól (horror vacui), úgy a betűvetők sem állhatják az üres mezőt, odanyomulnak, de mielőtt belevetnék magjukat a parlagon maradt anyaföldbe, előbb csatasorba állnak és ellentmondást nem tűrően kinyilatkoztatják, hogy mostantól mi számít nemes haszonnövénynek és mi lesz itten a kinyüvendő gaz.

Az utóbbi években indult két kárpátaljai periodika, talán nem is véletlenül, egymással gyökeresen ellenkező elveket hirdetett meg első számában. Az Együtt főszerkesztője a lap ars poeticáját így fogalmazta meg: „Az írott szó hitele és felelőssége kell, jövőhitet fecske-hussanással építő igék. Fajtánk megszólítása, a szüntelen kommunikáció szükségszerű, mert közös jellemzőnk a megmaradás akarása.” Ó mi szép! Ezzel szemben az Alkarpatraz főszerkesztője ezt deklarálja: „Ha agyadra mentek a falvédők és fajvédők, a kioktatók, foga/da/tlan pró/vo/kátorok és önkéntes mérvadók. … Ha besokalltál. Akkor mutass be nekik. Köpjed ki a szájadból a konzervált tápszereket. Rúgd le a lábadról a tyúkszart. Felhőket nézve feküdj egy láda dinamitra és robbantsad át magad az áttörhetetlen, égig érő falon.” Hinnya, te!

Ennél is érdekesebb, amit a játékról vallanak. Együtt: „Számunkra nem lehet játékszer az írott szó”. Alkarpatraz: „Mi átadjuk magunkat a játéknak, a játék átadja magát önmagának.” Ha pedig a közreadott írásokba is beleolvasunk, világossá válik, hogy míg az egyik oldalon a játék tilos, addig a másikon kötelező. Itt a véres komolyság, ott az izzadságszagú szóvihánc.

Odalenn a humuszban a csírátlan, DDT-s fekete gumók, fent pedig celofánkalitkákban a túltenyésztett, génkezelt orchideák.

Kölcsönösen tagadják egymást, miközben még arra sincs esélyük, hogy langyos középszerré váljanak.