Levélváltások többek között Kulcsár Istvánnal, akivel kicsit nyelvészkedtünk (van egy remek blogja, ahol újságírói bakikat, félrefordításokat glosszáz: lásd.) A szigorúan őrzött börtönnel kapcsolatban pl. kifejti, hogy azt magyarul fegyháznak hívják, én meg továbbgörgettem, hogy a börtönt voltaképp nem is kell őrizni, csak a rabokat, eleve képzavaros a kifejezés. Ezt aztán tovább fokozta a katasztrófavédelemig: mintha a katasztrófát kellene védeni. Hát igen, vannak ilyen furcsaságok: a kármentő sem a kárt menti, az íróasztal pedig nem tud írni. Jelentéstömörítő szóösszetételek - ugrott be váratlanul a megfelelő szakszó.

Egy ifjú újságíró látogatása. Elhamarkodott lenne véleményt mondanom róla vagy a beszélgetésünkről. Kíváncsiságát, érdeklődését mindenesetre becsülöm. Nagyon fiatal még, bár azt hiszem, nemcsak ezért érzem távolinak a magamétól a gondolkodását. Én őt azzal döbbentettem meg, hogy nem szeretem az erotikus- és katasztrófafilmeket; ő engem azzal, hogy Dunda György a példaképe.

Rég látott-hallott, de nagyon szeretett Katiskánkkal telefonoztam hosszan: érdekes volt, mert az új számunkat bemondandó hívtam fel (talán egy éve is van, hogy nem beszélgettünk), ő meg úgy szólt a kagylóba, mintha ő kezdeményezte volna a beszélgetést és én hívtam volna vissza. Mintha rábeszélt volna az üzenetrögzítőre, és én most erre reagálva jelentkeznék. Meg is értettem, miért volt ez a benyomásom: a napokban többször próbált érdeklődni Apu hogyléte felől, de persze a régi számunkon. És most úgy vette, mintha én tudnék erről a próbálkozásáról, ezért hívnám vissza. Ezzel mindenesetre bele is csöppentünk a jóízű diskurzus kellős közepébe. Elújságolta, hogy olvasta a regényemet, mondta benyomásait. (Legalább 3 éve "meg van hívva" hozzánk, Éva még azt is felajánlotta, hogy elhozza kocsival, de valahogy Kati nem szánja rá magát...) Na, talán majd ezután; pláne, hogy egy dedikált kötettel kecsegtettem (kölcsönpéldányból olvasta a Szembesülést).

Mostanra sikerült úgy-ahogy ledolgoznom a közel egyhavi levelezési, anyagküldési, olvasási és egyéb restanciámat, mindezt persze úgy, hogy közben a bloghelyeimet is igyekeztem felturbózni.

Kutyafuttában átfutottam a számomra csak neten elérhető helyi lapok oldalait; a legérdekesebbnek ezt a cikket találtam: Kit képvisel a MÚKSZ. Sajnos a magam részéről csak megerősíteni tudom a benne foglaltakat.

*

Elindult a második kárpátaljai hírblog. Mármint ha az lesz. Mert ha nem "hír-", hanem csak blog, akkor nem a második. Ezt részletesebben is kifejtettem egy hozzászólásban itt. Egyelőre nem sok reményt fűzök hozzá a tartalmát illetően (sejtem, hogy ki készíti), de magának a ténynek, hogy valaki blogolni akar kívülem, nagyon örülök.

*

Miután a Blogtérbe megírtam az alábbi jegyzetemet, jutott eszembe, hogy korábban mennyire viszolyogtam II. János Pál médiahaldoklásától. Nem csoda hát, ha Halász Péterével szemben is fenntartásaim lettek.

Az is furcsa, hogy Halász másnap besétált a Filmszemlére és átvett egy díjat. Ennél nagyobb hecc csak az lenne, ha váratlanul életben maradna.

Eleve vonzódom mindenhez, ami eltér a megszokottól, kifejezetten szimpatizálok minden avantgárd kezdeményezéssel, az alternatív művészettel (még ha nagy mennyiségben élni nem is kívánok vele), a polgárpukkasztásban pedig mindig a pukkasztók és nem a pukkadók pártján állok.

Sajnos, részben hozzáférhetetlensége miatt, Halász Péter munkásságát nem ismerem eléggé. Egyetlen filmjét láttam, a 92-es Sade márki élete címűt; ellenben személyesen is találkoztunk, beszélgettünk (ő figyelt fel ránk egy színésztársalgóban és mindenáron beszélgetni akart velünk – oroszul!). Ez valamikor a kilencvenes évek elején történt, Zalaegerszegen, egy színházi találkozón. Azelőtt nem ismertem, akkortól fogva viszont figyeltem a róla szóló híreket, vele foglalkozó műsorokat, bele-beleolvastam a munkásságát értékelő írásokba is. Igen, lennie kell ilyen művészeknek, már csak azért is, hogy akik másmilyenek, azokban ébren maradjon a szakmai kíváncsiság, az új keresése, a művészi nyugtalanság.

Most ha nem is figyeltem volna rá külön, nem kerülhettem volna el az utolsó akciójával, fellépésével való szembesülést. Vezető hír lett, hogy a halálos kórban szenvedő Halász Péter élve felravatalozza magát, és az alkalom köré jó kis happening szerveződik.

A halálon gúnyolódni, saját betegségünkből és elmúlásunkból viccet csinálni – hát persze: Halászhoz méltó és nekem tetsző dolog. Ha Pesten élek, vagy vagyok éppen, bizonyosan el is mentem volna az élő ravatalra.

Vagy nem.

Az utólagos beszámolókat olvasva és látva (Népszabadság, Index, Kultúrház) valahogy nem tudtam elismerően csettinteni.

Kigúnyolni a halált – igen! Viccelődni saját agóniánkon – igen! De médiaeseményt, showt csinálni belőle, ahová kötelezően eljönnek, akik úgy gondolják, hogy kötelező elmenni nekik, protokolláris ceremóniává tenni azt, ami a valódi halál esetében is az lenne – hát ezt nem.

Úgy érzem, az egész előadás ugyanolyan kényszeredett lehetett, mint egy valódi búcsúztató. Sőt, annál is kényszeredettebb, mert a számtalan társadalmi elvárás mellett itt még a Halász személyiségéből fakadó elvárásoknak is meg kellett felelni. Aki jópofizott, ezért tette, aki bölcs akart lenni, szintén ezért, és ugyanezért az is, aki őszintén meghatódott.

Így pedig nincs értelme az egésznek: a protokollban és a megírt műsorrendben elveszett a dolog játékossága – és elveszett közfelháborító lényege is.