Kettenklub - Balla D. Károly: Szembesülés

Voltaképp még nem is tudatosult bennem teljesen, hogy hát igen, végre-végre, 9 évi vajúdás után megjelent a Szembesülés. Pedig, akár hogy is nézem, mindenképpen eddigi legnagyobb, legfontosabb (és várhatóan legvitatottabb) munkám látott napvilágot, az a szöveg, amelybe legtöbb energiámat és időmet "beleöltem", amelyben a legőszintébben kitárulkoztam, még ha többszörös áttételeken keresztül is. A könyvben említem valahol, hogy ezt a szöveget évekig úgy görgettem magam előtt, mint skarabeus a galacsint, és határozottan azt éreztem, hogy íróként addig nem tudok tovább lépni, amíg meg nem szabadulok tőle azzal, hogy nyilvánosságra hozom. Erre a lehetőség először 97-ben mutatkozott, s az akkori kudarc óta valóban eléggé nyomasztóan hatott rám, hogy még mindig előttem, és nem mögöttem van. A kézirat összesen három kiadót és 6 pályázati fordulót járt meg azóta, én kétszer kisebb mértékben átdolgoztam, egyszer pedig gyakorlatilag teljesen újraszerkesztettem és részben át is írtam, pontosabban a most megjelent anyagnak mintegy az egyharmadát az utóbbi 3 évben dolgoztam bele. Most tehát megkönyebbülést, felszabadultságot kellene éreznem, ám semmi ilyesmit nem tapasztalok. De üresség-érzésem sincsen, mint a nőknek gyerekszülés után. Talán a skarabeus-hasonlat illik rám most is legjobban: látom, hogy nagy szent galacsinom eljutott oda, ahová hajtottam, mégsem vagyok igazán elégedett, mert zavarban vagyok amiatt, hogy most már nincs mit tovább magam előtt görgetnem.

Nem kis fejtörést okozott az is, hogy eldöntsem, mi legyen a könyv "státusa" házon belül: adjam-e a kezébe annak, akinek a kezébe adni a legkevésbé sincsen ínyemre, avagy gondosan titkoljam-e el megjelenését. Végül, Éva tanácsára is, köztes megoldást választottam: nem "tüntetek" megjelenésével, de nem is titkolom: ha szóba kerülne, megmutatnám, odaadnám. Szerencsére eddig nem került szóba. Győzködöm magam, hogy ebben a magatartásomban a kíméletesség, a kegyes elhallgatás dominál, és a nem a gyávaság. Hiszen az a valaki, aki miatt dilemmáim vannak, pontosan tudhatja, mi a véleményem "azokról a dolgokról", tíz- és húszegynéhány esztendőkkel korábban jó sokszor a fejére olvastam, most azonban úgy érzem, semmi értelme annak, hogy az álomvilággá szépített múltjában tetszelgő beteg öregember "orra alá dörgöljem" a magam nehezen kimondott-kiküszködött igazságát. Vétkeiből erényt hamisító szerepéből kizökkenteni már bizonyosan nem tudnám őt, így nem is akarom szembesíteni azzal, amivel 30 esztendő alatt nem volt képes őszintén szembenézni. Maradjunk hát kívül egymás körein, ő önmaga sikeres lelkiismereti anaszteziológusaként, én elgörgetett galacsinomat furcsán nézegető skarabeusként.