Nem tudom, meddig folytatódik még ez a valóságshow a pápával. Olvasom, hogy az olasz közvélemény is egyre inkább megosztott: egyesek szerint a méltósággal viselt szenvedés erkölcsi példáját testesíti meg II. János Pál, mások szerint a betegség ilyen közvetlen bemutatása már túlmegy a jóízlés határain. Egyházi körökben is megfogalmazódott a vélekedés, miszerint "nem a pápa, hanem Krisztus szenvedései váltanak meg bennünket", ezért megálljt kell parancsolni a pápamutogatásnak. Én azt gyanítom, itt nem az ízlés és nem az egyházi dogmák diktálnak, hanem valamilyen csoportnak érdekében áll, hogy ezt az embertelenséget műveljék azzal a haldokló öreggel. Ám azt sejtem, ez kétélű fegyver: lehet, hogy sokakat fanatizálni lehet ilyesmivel, de szerintem még többen vannak, akik azt gondolják: ha ez a keresztényi kegyesség, akkor köszönik, nem kérnek belőle. (Miközben ezt írom, valaki éppen azt kérdezi a rádióban, vajon mi lehet az oka annak, hogy a két ázsiai természeti katasztrófa éppen a két legnagyobb keresztény ünnepre esett: karácsonykor a cunami, húsvétkor a földrengés. Hm. Csakugyan. Úgy tűnik, Posszeidónnak és Gaianak is elege van a kereszténységből.)

*

Bevallom, a televíziós csatornák egyes szórakoztató műsoraiba gyakran azzal a kaján gondolattal nézek bele, hogy úristen, mit kapnak majd ezek Tóta W. Árpádtól az Indexen. A legtöbbször meg is kapják, még akkor is, ha nagy nevekről, más műfajban komoly teljesítményt nyújtókról van szó. TWÁ a legkevésbé sem tiszteli a tekintélyt, pimaszul odamondogat bárkinek. Ezt bizonyára jól teszi: megjegyzései ha gyakran túlzóak is, általában rátapintanak a lényegre - és roppant szellemesek még akkor is, ha az ember nem mindig ért egyet a szerzővel.
Gyakran elolvasom György Péter médiakritikáit is az Ésben. Őbenne meg azt szeretem, hogy mélyebb, általában társadalmi összefüggéseket keres, a jelenségeken túl igyekszik megragadni a lényeget. Láttam azt a Friderikusz-műsort is, amelyben egy számomra nem túl szimpatikus lelkületű fiatalembert letorkolt azzal, hogy nem hajlandó végighallgatni rasszista előadását. Hát igen, itt legalább két dolog eszébe jut az embernek. Az egyik a Voltaire-i tézis arról, hogy ha nem is értünk valakivel egyet, mégis mindent meg kell tennünk azért, hogy ellenfelünk is elmondhassa a véleményét. A másik meg, hogy a gyűlöletkeltés, embertársaink faji, vallási stb. alapon történő megkülönböztetése és önérzetünkben való megsértése nem csupán erkölcsi normákat sért, hanem törvénybe is ütközik.
Mindez azért jutott eszembe, mert "két kedvencem" most szépen egymásnak ugrott az Ésben. Tóta W. Árpád: 0 Fahrenheit és György Péter: Szólászabadság-e a rasszizmus védelme? Az a furcsa helyzet állt elő, hogy cikkeiket olvasván nem tudtam igazságot tenni magamban közöttük (ezt persze senki nem is várta el tőlem). Külön-külön mindtha mindkettőjüknek igaza lenne, együtt viszont egyikőjüknek sincsen. Tóta W. talán kicsit felületes és itt-ott demagóg, György Péter pedig túl merev, vaskalaposan szigorú. A rasszizmussal kapcsolatos okfejtéseikbe nem szeretnék belemenni, de amit például az internet szabadságáról mondanak, arról van egy saját olvasatom. Egyfelől TWÁ-nak természetesen igaza van abban, hogy az ellenőrizhetetlen külföldi szerverekre bárki bármilyen tartalmat feltehet úgy, hogy sem őt magát ezért felelősségre vonni, sem az internetes tartalmat eltávolítani ne lehessen, és hogy ennek nem törvényi vagy morális, hanem pusztán technikai akadályai vannak. De vajon helyes-e azt gondolnunk, hogy ez így jól is van? Másfelől GyP-nek meg a szólásszabadság felelősségéről mondottakban van mélységesen igaza, és egyáltalán mindenben, amit ezzel kapcsolatban a dolgok elvi részét illetően kifejt.
Nem szeretem, ha valaki a mondataiban állandóan azt használja töltelékszóként, hogy "elméletileg" vagy azt, hogy "gyakorlatilag" - az adott állításokra nézve ezeknek a kifejezéseknek a legritkábban van valóságtartalmuk, tulajdonképpen a "tulajdonképpen"-t helyettesítik. Most azonban nekem mégis az jött a számra, hogy az internet szabadságát illető kérdésekben elméletileg György Péternek, gyakorlatilag pedig Tóta W. Andrásnak van igaza. Én mondjuk szeretném, ha az elmélet előbb-utóbb maga alá rendelné a gyakorlatot, ám a valóságban inkább fordítva történik: a gyakorlat errodálja, szétrágja, felzabálja az elméletet és a szép elveket.
Ami azért mégsem jelenti azt, hogy az acél helyett a rozsdát kellene szeretnünk.

*

Imádok játszani, de állítólag eléggé merev játékos vagyok. Homo ludensnek tartom magam, egyszer valaki mégis azt vágta a fejemhez, hogy úgy játszom, mintha fát vágnék. Szó se róla: ha egy játéknak vannak szabályai, akkor nem szeretem áthágni őket, és eléggé zavar, ha más, aki velem játszik, ezt megteszi. Persze ha a játékszabályba az is beletartozik, hogy szabad csalni, mert az is a játék része (mint pl. a durákban olyan lapot hívni, amilyen nincs is az asztalon - ha a partner nem veszi észre, akkor az az ő baja), vagy ha szabad, sőt kell blöffölni (mint a pókerban) - az más. Szeretem a szerepjátékokat is, szeretek rejtőzködő szerző lenni, elég sok művet írtam álnéven úgy is, hogy "engedtem megfejteni" (pl. anagramma-nevek), és úgy, hogy (egyelőre) nem derült ki. Az ilyen játéknak nemigen vannak szabályai, a szerző maga dönti el, mennyire teremt önmagától különböző "idegen" szerzői entitást, mennyire tartja titokban a dolgot, milyen megfejtési lehetőségeket kínál az olvasóknak, stb. Vannak továbbá kollektív irodalmi játékok, a szabályok itt is lehetnek teljesen szabadon lebegőek vagy lehetnek pontosan lefektetettek, lehet őket szigorúbban vagy lazábban kezelni. A játék akkor jó, gondolom én, ha minden részvevő nagyjából azonos feltételek szerint vesz részt benne. Ha például egy játékvezető kitalál egy új játékot és pontos szabályait ismertetve felkér néhány kollégát a közös örömködésre, akkor feltételezhető, hogy csak azok szállnak be, akik ezeket a megismert feltételeket elfogadták.

Ez lenne a komoly elmélet és ezek lennének a szép elvek. A gyakorlat azonban itt is eléggé mást mutat. Lásd esetemet Cséka Gyurival a munkanaplómban.

Pedig még nincs is itt az átverések április elsejéje.