|
Berniczky Éva
Blasztula
Az üresben forgó kerekek felkapják az útról a port, rátapos a felengedett pedálra, kihasználva a kapott lendületet könnyedén veti át a lábát a férfibicikli vázán. Alig gurul egy keveset, már csak részleteiben villan fel, hol a válla, hol a melle tűnik el a reggeli ködben, akár egy jelenés, aztán, mint a küllők a kerékben, teljes egészében láthatatlanná válik. A levegő sistergése erre a néhány percre jótékonyan elzárja a külvilág zajaitól, elbódítja, halványan mosolyog, lassítva szétterülnek a szálak, hosszú haja kibontva hullámzik mögötte, ahogyan a filmekben szokott. Erna nem járt moziba vagy nem látta azt a filmet, honnan vette mégis az édeskés, fájó nosztalgiát, hogy ilyennek képzelje magát, nem tudni, különben sem érdemes töprengeni rajta, mert hajszálai rövidesen újra megtelnek, felszívják a ködök nedvességét, elnehezülnek, akár az eső előtti bogarak, és mire viselőjük feleszmél, szoros, mozdulatlan fonat tekeredik a nyakára, fulladozik, kapkodja a levegőt, meg kell állnia egy pillanatra. Liheg, pedig még fel sem szaladt a hosszú csigalépcsőn a torony tetejébe, ahol kellőképpen elszédül majd és megijedhet attól a nagyravágyó szabadságtól, ami föntről nézve légypiszokká zsugorítja a koszos kis majorságot. Itt tartott a kitartó pedálozásban, izzadságos kilométerekben meg vörösödésben, miért is kívánta volna beismerni, hogy a közelben nincs egy fia torony sem, meg aztán ha mégis lenne, mire menne vele, abból a poros valóságból, ahol kitartóan legel Szeréna néni tehene, nem kerekezhet ki soha. >> folytatás > Berniczky: Blasztula
|
Alla naplójából:
(Hecsedlilekvár) súlyosan cseppent, nem is cseppent, inkább körbefolyva rajzolta újra a kenyérhéjat, az elmúlt év fájdalmas késő őszét, amelybe nem lett volna szabad beléharapnom, mert megperzselt barnássárga íze, mintha millió parányi darázscsípés húzta volna össze a nyelvem, a sok kicsi fullánk azóta izgatja nyálkahártyámat, és ezen a tavaszon naponta gondolom azt, hogy velem szemben az ablakkeretben máris lecseppennek az aranyló kupolák, ha nem hunyom le időben a szemem, hogy közönséges edényekké forduljanak, megteljenek a pirosló csipkebogyóval, amit még együtt gyűjtöttünk a domboldalon, elteljenek a kényszer-képzetemmel, hogy az irgalmatlanul sok álbogyótermés rejt előlem ezután, azért vesztettem ízlelésemet, szaglásomat, hallásomat, látásomat, tapintásomat, mert számolatlanul vigyorognak rám a megfordult kupolákból az érinthetetlen bogyóarcok, mintha csúfondáros gyerekek hada ízlelne, szagolna, hallana, nézne helyettem ezután, akiknek már kisebesedett a szájuk környéke a szerelemtől, mégsem tarthatom vissza vöröslő életüket, ragacsos kis kezükkel összefogdosnak minden elérhetőt a közelemben, az ágyamat, a párnámat, a lepedőt, a takarót, az éjszakákat, hogy bő verejtékemben ússzak érzéketlenül, míg át nem töröm testem a hajnalon, mint finom szitán a gyümölcsvelőt, s reggeltől estig múlt szerelmek cukrain érleljem újra szememen a hályogot, a rezgő celofánt, celofánon a szalicilt, nehogy hozzáérjen az isteni hecserlilekvárhoz az ördögi folytonosság
|