(Nyavalyatörés) estére feltartóztathatatlanul törnek fel hozzánk a szagok és a hangok, a lenti szomszéd ilyenkor erőszakolja meg részegen az asszonyát, s a kutyám először csak elnézően morog, aztán már acsarog, majd nem törődve a hiábavalótlansággal vadul támadni kezdi a kert szakadékos partján burjánzó ibolyást, hosszú percekig egyikük sem adja alább, a macskafejű ibolyák émelyítően áradnak, a kutyám pedig egyre bódultabban csahol, mígnem kábult idegeiről leválnak a receptorok, akár az ember, elveszíti a külvilág érzékelésének illúzióját, hirtelen elcsendesül, nem nyikkan, némán tátog lent az udvaron, pofazacskója nyílásából elered a nyála, kemény habbá verődik a sarkakban, és lélek nélkül marad a kutyám, szemében a befagyott foltok mélységei olyan megváltoztathatatlanul fénylenek, mint üveggolyóban a gyöngyház, bennem a szépség iszonya, amelyet a tompa zajok, szakaszos huppanások, súrlódások, surrogások közvetítenek hétköznapian, pontról pontra, előbb a megroggyanását, a zuhanását, amint kényszeredetten a hasán csúszik tovább, néhányszor azért mindig próbál talpra állni, húzódzkodna fel, de gólyalábai megmerevedtek, nem engedelmeskednek, fából faragott díszlethez tartoznak, nem az én öregedő kutyámhoz, mikor többszöri sikertelen próbálkozás után megadja magát a lélektelenségnek, tehetetlenül az oldalára dől, s én mintha jóvátehetném a történteket, remegő kézzel öntöm a tejet hol a fületlen alumínium lábasba, hol mellé, az udvar kockakövére, hogy felváltva hallatsszon a fröccsenés és csurgás, mert nincs annál borzasztóbb, amikor a csönd lefetyeli a tejet az állat helyett, pedig még sokáig nem alkalmas a pofája a nyelésre, beforrtak a kutyámon mind a rések, olyan tökéletesen zárt egységet alkot önmagával, akár az üveggolyó, vagy a hangtalan asszony, vagy illatával az ibolya, s egészen addig így is marad, míg újra moccan szegény párában a lélek, a férfi az asszonyban, ibolyában a macska, macskában az ibolya