(Hecsedlilekvár) súlyosan cseppent, nem is cseppent, inkább körbefolyva rajzolta újra a kenyérhéjat, az elmúlt év fájdalmas késő őszét, amelybe nem lett volna szabad beléharapnom, mert megperzselt barnássárga íze, mintha millió parányi darázscsípés húzta volna össze a nyelvem, a sok kicsi fullánk azóta izgatja nyálkahártyámat, és ezen a tavaszon naponta gondolom azt, hogy velem szemben az ablakkeretben máris lecseppennek az aranyló kupolák, ha nem hunyom le időben a szemem, hogy közönséges edényekké forduljanak, megteljenek a pirosló csipkebogyóval, amit még együtt gyűjtöttünk a domboldalon, elteljenek a kényszer-képzetemmel, hogy az irgalmatlanul sok álbogyótermés rejt előlem ezután, azért vesztettem ízlelésemet, szaglásomat, hallásomat, látásomat, tapintásomat, mert számolatlanul vigyorognak rám a megfordult kupolákból az érinthetetlen bogyóarcok, mintha csúfondáros gyerekek hada ízlelne, szagolna, hallana, nézne helyettem ezután, akiknek már kisebesedett a szájuk környéke a szerelemtől, mégsem tarthatom vissza vöröslő életüket, ragacsos kis kezükkel összefogdosnak minden elérhetőt a közelemben, az ágyamat, a párnámat, a lepedőt, a takarót, az éjszakákat, hogy bő verejtékemben ússzak érzéketlenül, míg át nem töröm testem a hajnalon, mint finom szitán a gyümölcsvelőt, s reggeltől estig múlt szerelmek cukrain érleljem újra szememen a hályogot, a rezgő celofánt, celofánon a szalicilt, nehogy hozzáérjen az isteni hecserlilekvárhoz az ördögi folytonosság