Berniczky Éva novellája az Élet És Irodalom 2006. december 22-i számában jelent meg

Berniczky Éva

A fű kinő

...a vér... a végzet könyörtelen egyhangúságával csöpögött...
(B. Á.)

Éveken át szállította a kakasokat a nagyvárosból a kisvárosba, kevesen tudhattak nála többet a férfiasságról. Nem csak gesztusaiban, alkatában is megtévesztően hasonlított az állataira. Apró fejét sajátos módon rándította hol az út bal, hol meg a jobb széle felé. Igazán nem fordult túl szaporán, csak idegesítően szabálytalan ritmusban váltott, mozdulatai a rándulások váratlansága miatt hatottak kapkodóknak. Az odaúton testében-lelkében azonosult befogott szárnyasaival, s fojtott izgatottsága arról árulkodott, tart valamitől vagy legalábbis készül valamire. Mialatt a jól ismert vidéket fürkészte, riadtságába gyerekes kíváncsiság keveredett, mintha azért ültették volna a vezetőfülkébe, kövesse csak éberen a jelentéktelen rezdüléseket is, és lehetőleg időben szúrja ki mindannyiuk számára a menekülési útvonalat. Mindvégig abban a hitben vezette autóját, hogy elsősorban a szemfülességén múlik, mi zajlik majd körülötte a továbbiakban. Madárszeme feltűnően szaporán járt, nem lazíthatott, különben megeshet bármi, végződhet bárhogyan az utazás. Hiába végezte mindig ugyanazzal a figyelemmel a dolgát, ösztönei azt súgták, az utolsó percben dől majd el, kikerülheti-e a csapdát, vagy besétál a kelepcébe, amelynek alattomossága abban rejlett, hogy senki sem álcázta, ellenkezőleg, a közelgő reggel egyre élesebben világította meg. Pedig Teliga álmaiban legtöbbször elmosódva, fekete-fehérben nézte végig, amint külső kényszerítés nélkül, önszántából átül benzingőzös fülkéjéből a koszos rekeszek valamelyikébe hangoskodó szárnyasai közé.

A kisváros határában aztán megnyugodva dőlt hátra, mint akinek semmi oka a félelemre, egyelőre nincs, ami megakadályozná a szokásos napfelkeltét. Az útközben túlforrósodott motor bőgése elnyomta az utolsó kukorékolást, s a gyengülőfélben lévő kényszer végre eleresztette a fuvarost. Mire a szűk dufarton át behajtott a varroda udvarára, nem csak külsőre különbözött a kakasaitól. Madarai körül az idő múlásával vészesen fogyott a hely, alázatosan húzták be nyakukat, letettek a kiszabadulásról. Először szárnyaik csukódtak össze megtört esernyővázakként, valamivel később pedig puha anyaggá göngyölődtek a madártestek, tarajok hajlottak tarajokra. Pillanatokon belül kiderült, hely híján mennyire összeillenek a látszatra külön álló és élő rostok, az egymástól elütő részletek. A tollak szétszedhetetlenül gabalyodtak egymásba, a szorosan zsúfolt bálák között alig préselődött át a levegő. Az útközben felgyülemlett kakasszar elképzelhetetlen lassúsággal száradt. Úgy tűnt, ez a nem éppen lélekemelő folyamat helyettesíti ezután az időt, s nincs a környéken, aki megkülönböztetné, melyik teszi nemesebbé a másikát, az ürülék az elkövetkező órákat, vagy fordítva. Mindenesetre a túlságosan korai órában guanó termékenyítette méteráruvá az élőlényeket. A belső udvar mélyén sohasem kerestek magyarázatot arra, mitől válik hihetővé egyszeriben, hogy a varráshoz beszállított vörös és fehér posztó bűzlik ilyen elviselhetetlenül. Még a kifogástalan szaglással megáldottakat sem zavarta a fel-felcsapó természetes bűz, elfogadták az érzéki keveredéseket. Bejárat melletti üvegkalitkájában zavartalanul szunyókált a portás, nem ébresztették fel az ismerős zajok és szagok.

Teliga gyakorlottan mártózott meg az érzéketlenségben, úgy vált meg kakasaitól, mintha ő és a rakománya soha nem tartoztak volna egymáshoz. Arra a néhány órára, amíg a rendeltetési helyén át nem veszik, itt biztonságban hagyhatta a szállítmányát. Különben is fölöslegesen hajtott volna vele a vágóhídra, ott már javában zajlott a kora reggeli váltás. Nagyjából másfél-két órán át semmiképpen nem állnak szóba a fuvarozókkal. Közülük többen ennek ellenére határozottan élvezték az értelmetlen várakozást. A káromkodók és a zúgolódók hamar elcsendesedtek. Nem hadonásztak dühükben harciasabban, sem hosszabban a megszokottnál, legfeljebb tettetett mérgelődéssel kémlelték az eget, aztán gyámoltalanul húzódtak vissza a tehetetlenségbe. Ezentúl sem történik semmi másként, mint tegnap, tegnapelőtt, ma sem fog rájuk szakadni a mennybolt. Ismét beletörődhettek abba, hogy messziről az is csodálható, ami közelről irtózatos. Közben korom szitált, pernyék hulltak alá a vágóhíd magasba szökő kéményeiből, de fel se vették, valami egészen mástól vált elviselhetetlenül sűrűvé körülöttük a levegő. A környéket eluraló váltás ökörnyálként eresztette rájuk az árvaságot, a kikerülhetetlen, ragadós senkihez, semmihez sem tartozást. Mialatt a különböző okból ide vetődők és tartók többsége anyátlanná és apátlanná vált, a valóságos árvák közül kerültek ki a nyerők. Ők idejében, mielőtt a sorba beálltak volna, észrevették és beazonosították az elhagyatottság szálló foszlányait a levegőben.

Teligát véletlen egybeesések emelték a kiválasztott szerencsésebbek közé. Az anyja családnevét viselte, holott sem árva, sem félárva nem volt. Besorolása születése után néhány nappal az anyakönyvi hivatalban dőlt el. A hivatalsegéd percig ha morfondírozott a hiányzó apa adatain, aztán kézenfekvő megoldásként lefordította az újszülött nevét, elégedetten írta nagykönyvébe a családfőnek szánt rubrikába az Eleknek megfelelő Alekszijt. Ilyen egyszerűen határozta meg a képzelt apa és létező fia viszonyát a születési hely. Végül is mindkét valós szereplőnek vitathatatlanul előnye származott abból, hogy a hivatalos nyelv nem egyezett az anyanyelvükkel. Annak, aki nem kívánt apa lenni, menekvést, annak pedig, aki atyai elutasítás ellenére jött a világra, akár menedéket is jelenthetett. Az újszülött Elek Alekszijovics azontúl a hivatal jóváhagyásával saját maga fiaként boldogulhatott. Eszmélése idején mégis lázadozott, nehezen nyugodott bele megváltoztathatatlan helyzetébe. Addig nyomozott, mígnem minden hozzáférhető adatot kiderített valóságos nemzőjéről.

Fel is kereste később, s amióta személyesen ismerte apját, aki a világ előtt továbbra sem kívánt az apja lenni, a bizonytalanság bizonyossága futotta be napjait. A férfi, aki egyetlen percre sem fogadta el fiának, állományvezetőként dolgozott a baromfitelepen. Ha Teliga nem áll be sofőrnek a céghez, majd néhány hét múlva nem kopog be főnökének ajtaján, megeshetett volna, hogy soha nem találkoznak. A farm szelleme semmi jóval nem kecsegtette az apakeresőket, a ketrecekkel, rekeszekkel, keltetőkkel, itató és etető részlegekkel felszabdalt irdatlan területen nemigen változtak a vélemények. A papírjaiból előkeveredő állományvezető azzal zárkózott el, nem kíván korábbi elhatározásán változtatni, ő is apa nélkül jutott idáig. Lerítt róla, nem állít valótlant, a vérségi szálak sohasem akadályozhatták abban, hogy a kiszemelt pozícióba törekedjen. Megtagadott fiát tüntetve szólította egykori szeretője családnevén. Hol tegezte, hol magázta, akárcsak a beosztottjait. Teliga Elek Alekszijovics utoljára akkor érezte nyomorultul magát, mikor megtalált apja szájából, aki semmiképpen sem kívánt apjává lenni, hallotta a teljes nevét. Aztán soha többé, mert azon a napon abba a végérvényes boldog állapotba került, amelybe az juthat csak, aki egy személyben apa és fiú.

A valódi árvákon, a semmiből ide keveredő szerzeteken nem fogott a vágóhíd körül terjedő váltás ragálya. Az önerőből apátlanok nem válhattak mesterséges árvákká a korai derengésben. Ismeretlenből sarjadó életükért kárpótlásul bármire cserélhették az időt, a megfoghatatlanhoz igazodhattak fiúi ragaszkodással. Teligára se mérték rá azt a másfél-két órát, amely alatt a többiekkel az égvilágán semmi sem történt. Egyetlen előnyéről nem mondhatott le, ezért nem indult volna semmi áron a szokásosnál későbben a közeli városkába a kakasaival. Hiszen amit a vágóhíd utcájában autójukkal sorba állva mások elveszítettek, azt ő korai érkezésével nyerte meg. Emiatt gördült be rendre ugyanabban az órában a repedezett boltív alatt a varroda kitárt kapuján. Kimondhatatlanul szerencsésnek tartotta magát azért, hogy ösztönei már első fuvarozásakor jelezték, a váltás ideje alatt nem hagyhatja őrizetlenül a szállítmányát az átvevőhely szigorúan zárt vaskapuja előtt. Senki sem avatta be, egyedül jött rá arra, ha nem vigyáz, ajándékba kapott időtelenséggel együtt elveszítheti, amit akár meg is nyerhet. Ha nem ide hajt a járművével, hanem a vágóhídhoz, és annak rendje, módja szerint beáll a sorjázó autók közé, onnan már kockázatos elmozdulnia. Tisztában volt azzal is, bármilyen árgus szemmel figyeli rakományát, ott minden bizonnyal megszabadítják attól a pár kiló élőhústól.

A varroda belső udvarában azonban teljes biztonságban hagyta a madarait. Magabiztosan huppant le fülkéjéből az egyenetlen, hullámzó kövezetre. Felnézett a második szint kékesen világító műhelysora felé, az üvegtáblák mögül kiszüremlett a gépek zümmögése, az első műszak órák óta nyomta a pedált. Teliga azonban nem ért rá sem mások, sem önmaga sajnálatára, visszaküzdötte magát az érzéketlenségbe. Rég nem sajdult bele a szíve, hogy apa híján idegenektől volt kénytelen ellesni a lopás fortélyait. A zsebébe nyúlt, ellenőrizte a madzagot, felhajtotta az ülését, kivette az alatta lévő kis üregből az odakészített konyhakést és kabátja alá dugta. Olyan erővel csapta be kabinja ajtaját, hogy a belső udvart az irgalmatlan csattanás ezer darabra törte. A csörömpölés hosszan visszhangzott, a láthatatlan cserepek a burkolathoz érve tovább repedtek, mind kisebb gyűrűt írt le a csendet feldaraboló sérelmes zaj. Azt azért megvárta, amíg összeállt az újra néma belső udvar, akkor indult el szokásos portyájára.

Nem a kijelölt autós útvonalon igyekezett a vágóhíd felé, hanem kis kerülővel közelítette meg. Így sem kellett túlságosan sokáig gyalogolnia, erősen borzongott, mégis jólesett neki a kora reggeli séta. Zsigereit attól járta át a szabadság érzete, hogy oda tart éppen, ahonnan szerencséjének köszönhetően távol maradhatna. Álomittasan folytak egymásba a néptelen utcák, élő emberrel ritkán találkozott. Ha elvétve szembejött vele vagy elhagyta valaki, az vélhetően tökéletesen tisztában volt azzal, hová tart az ismerős idegen.

Soha nem ment tovább a sor végén veszteglő rekeszes autónál. Holtbiztos lehetett abban, hogy a sofőrt nem találja majd sem a fülkében, sem szállítmánya közelében. A várakozók tőle jókora távolságra, a kocsisor elején verődtek kupacba, ott szívták egymás után a cigarettákat. A körülöttük gomolygó füst egyetlen testté sűrítette őket, szellemként töltötték ki az átlátszó irhát, amelyből nem léphettek ki. Nem volt különálló akaratuk, közös se igen, nem mozdultak. Csak a parazsak szálldostak szentjánosbogarakként, rendetlen összevisszaságot teremtve a hatalmas korpuszon kívül és belül. Bárki bármit művelhetett magára hagyott rakományukkal. Teligának sem kellett sietnie. Azzal a természetes nyugalommal látott munkához, mintha a saját autójának rozsdás rekeszét készülne kinyitni. Hozzáértően húzta maga felé a tolózár rudacskáját, miközben széltében is járatta-forgatta a fészkében. Amikor a retesz kipattant, nem tárta ki az ajtót, csak résnyire nyitotta. Hosszú karjával így is könnyedén benyúlt rajta, értő kézzel válogatott a vágnivaló között. Ne szólják meg a lányok, hogy nem a legszemrevalóbb példányokat választotta ki nekik. Az idegen kakasok ugyanolyan kezesen simultak a keze alá, ahogyan a sajátjaitól megszokta. Igaz, nemigen volt hová húzódniuk az ujjai elől és közül. Valósággal lefejtette a kiszemelt szárnyasokról a hátramaradókat. Fél tucatnál többet semmiképpen sem markolhatott meg, ha csak eggyel növeli a kiemeltek számát, akkor már nem biztos, hogy valamennyit nesztelenül sikerül elhallgattatnia. Hattal azonban könnyűszerrel elbírt. Jól begyakorolt lendülettel nyisszantotta el a nyakukat a kabátja alól előhúzott konyhakéssel. Villanásnyi idő alatt, küzdelem nélkül végzett velük, aztán a zsebéből előkotort madzaggal csokorra kötötte zsákmányát. A lábaknál fogva lógatta le az élettelen szárnyasokat, türelmesen várta, míg nagyjából kivéreznek. Arra mindig vigyázott, hogy kifogástalanul tiszta és világos maradjon a húsuk.

Ugyanazon az útvonalon tartott visszafelé a varrodába, amelyiken a vágóhíd felé jött. Elégedetten vitte a lányoknak a merevedő, még langyos testeket. Ahogy lépett velük, eleinte le-lecseppent sűrűsödő vérükből a kövezetre. Egyszer sem csomagolta be zsákmányát, nem dobta táskába vagy zsákba, mintha szándékosan hagyott volna nyomokat az utolsó autó fuvarosának, hogy az árulkodó foltokat követve akár utána is eredhessenek. Ennek ellenére nem vette üldözőbe soha senki. Feltehetően sejtették előre, hogy hiábavaló lenne. Még be sem érik, a foltok már besötétednek mögötte, beleolvadnak a talajba, felveszik a föld színét. Jól tudták, hogy az utolsó vöröslő csepp és a tolvaj között makulátlanul tiszta szakasz húzódik. Mire a bűnösre rátalálnak, a kiszenvedett jószágok rég nem véreznek, a mélyen bevágott gigák és fityegő apró fejek környéke feketén varródik el. Fölöslegesen érnék utol Teligát, hiszen jókora darabon nem hagy nyomot maga mögött. A közökben kinövő fű élénk zöld, nincs rajta rozsdás elszíneződés, a hiányos kövezet, a föld vértelen marad utána. Ezen az élettel telt részen ugyan senki rá nem bizonyíthatja a lopást, egyetlen árva csepp el nem árulja, hogy valamivel korábban arra járt. Nem kaphatták el, kiválóan végezte a dolgát.

Hosszú időbe tellett, amíg kitanulta az észrevétlenség mesterségét, amíg avatott ismerője lett az eltulajdonítás legegyszerűbb technikáinak. Nehéz volt és meglehetősen körülményes idegenektől ellesnie a rafinált fortélyt, hogyan tehet sajátjaivá idegen kakasokat, vagy a fordítottját, hogyan idegenítheti el magától a sajátjait, de megérte. Általában nem hibázott. Azt gondolta, csakis tőle függ a precíz időzítés. A legjobbkor indul és érkezik vissza. Az eszébe sem jutott, hogy az ablakból lesik, mikor kanyarodik be élettelen madaraival a varroda repedezett boltíve alatt.

A portásfülke előtt egyetlen ügyes rántással csomózta ki az összekötött lábakat, hogy az öszszevissza karcolt műanyag ablak szellőzőnyílásán benyújthasson a szárnyasokból vagy kettőt. A benn ülő mohón ragadta el a részét. Suta hegyes körmével majdnem minden alkalommal belevájt a benyúló kézfejébe. Ha elég mélyre hatolt a húsban, azonnal vörös csík szelte ketté a műanyagot. Az öreg szemével követte Teliga vérének a folyását, s mintha megízlelni készülne, kéjesen csócsálta fogatlan száját. Mire való ez, morogta, kell a fenének, máskor ne hozza a nyakára ezeket a véres dögöket. A fuvaros friss sebére tapasztotta a száját, hogy elállja a szivárgó vér útját, meg is szívta a marás helyén a bőrt, aztán elégedetten köpött ki a portásfülke elé. Nem szólt vissza, rávigyorgott a körlet legfontosabb emberére, majd ráérősen újra egybehurkolta a maradékot. Idegenként húzott el az autója mellett, meg se nézte, érintetlenek-e a rekeszei. Továbbra sem vette sietősre a dolgát. Odafenn a műhelysoron a lányok helyette is felügyelték, hány perce maradt hátra a váltás végéig. Közülük valaki időben szaladt le a hátsó lépcsőn, elfordította a kulcsot a földszinti zárban, nehogy véletlenül megvárakoztassák, ha végre megérkezik.

Amikor lenyomta a kilincset, az egyébként állandóan zárva tartott földszinti anyagraktár ajtaja nyikorogva nyílt meg. Nem tárta ki, akkora résre engedte csak, hogy nyúlánk teste átférjen rajta. Észrevétlenül csúszott be, a mennyezetig tornyozott bálák a beáramló levegővel őt is azonnal beszippantották. Mire behúzta háta mögött a vasajtót, a félhomály megtelt a felkavart porral. Látni szinte semmit sem látott, annál inkább érezte, mennyire fojtó a darabos levegő odabenn. Eleinte megpróbálta beérni a tüdejében behozott tartalékkal. Lélegzetét viszszatartva adta át az élettelen kakasokat a sötétben értük nyúlónak. Egyet-kettőt, ha lépett előre a szükséges levegőért, nem többet. A következő lépést meg sem kísérelte, nem is lett volna módja rá, annyira telezsúfolták felvarrni való anyaggal a raktárhelyiséget. Aztán már se előre, se hátra, még ugyanabban a percben leomló végek temették maguk alá a fogadására lelopakodóval és a megszegett nyakú kakasokkal együtt. Hiábavalóvá váltak a mozdulatok, a bálák egymás után vették fel a sikongó, vinnyogó lány formáját, a fülledt levegő rövidesen telítődött az ismeretlen ölének szagával és melegével. Teliga körül vészesen fogyott az amúgy is szűkösre szabott hely. Engedékenyen göngyölődött anyaggá a guruló tekercsek között. Alázatosan húzta be a nyakát, elvackolódott a lányban, a számára kijelölt maradék helyen. Már nem válogatott, teljesen mindegy volt, kire esett a sor ezen a napon. Az öregasszonyokon nagylelkűen soha nem állt bosszút az anyjáért, csak azokon, akik természetben fizettek.


Keisz Gellért illusztrációja

Terasz beépítés és télikert gyártás

üveg ablak ajtó - téli kert és terasz tető - fű, fa, virág a télikertben https://telikertepites.net/telikert/

.

Berniczky Éva: A fű kinő. Novella

Berniczky Éva kárpátaljai író novellája: A fű kinő. Megjelent: Élet és Irodalom; kötetben: Szerencsegyökér. Télikert építéshez üveg ablak, tolóajtó - téli kert és Terasz tető építés Budapest - télikert honlap - fű, fa, virág a télikertben - Terasz beépítés Budapest