Berniczky Éva

Csornoholován szőkébb a gyerek

Mióta Szvitelszkivel a Savanyúvíznél találkoztam, azóta próbálom megfejteni, mi bolondíthatja meg ennyire az itt várakozó utasokat vagy átutazókat. Reggelente bódító pára ereszkedett erre a zsebkendőnyi területre, szendergőkben és ébredezőkben, öregekben és fiaikban feltehetően ugyanaz a jól beosztott csekélyke nedv keringett, amely mindenre elég volt. Valami módon még a girbegurba betonplacc szélein sárgálló fűszálaknak is sikerült megkapaszkodniuk. Erre az egyetlen magyarázat az lehetett, hogy a város lüktetésén kívül eső sziget, ahonnan a legeldugottabb végekbe indították az autóbuszokat, egyenesen a közfürdőből nyílt, elszakíthatatlan nyúlványaként lógott be egészen az ismeretlen kórtól megtámadott gesztenyefák alá. Ahogyan a leveleket zsugorító halványsárga keretű fehér foltok sem változtattak sokat a lombozat nyújtotta árnyékon, ugyanúgy nem változtatott az évek során minimálisra csökkenő vízmennyiség a tér és a fürdő kapcsolatán.

Hovatovább kizárólag katonák masíroztak kötelező heti tisztálkodásra a romos épület fülkéibe. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, a fürdő mindinkább kisajátította a környéket. A kinn ücsörgők joggal gyanakodhattak, víz híján, ki tudja, miféle ördöngösséggel nyernek megtisztulást a bevonulók odabent. A rend állásán mindenesetre semmit sem módosított az, hogy a penészedő falak között meredező csapok a grafikon előírását követve hosszú órákra szívták vissza a föld mélyére vizeiket. Az egyenszagú bakák megállíthatatlanul folytak végig a gesztenyesoron, a zuhanyrózsák pedig miután visszanyelték utolsó cseppjeiket, válogatás nélkül szippantották be a menetelők sorait. A két irányba nyíló, ki-be lengő ajtón időnként eszeveszett cuppogás, szürcsölés hallatszott ki, klór keveredett a csizmák erőszakosabb kipárolgásába, s a közben felszabaduló záptojásszag ráérősen telepedett rá a kinti környezetre, törött padokra, a fagylaltárus rozsdás hűtőládájára, a hörgő, levegőért kapkodó Pázikokra. Mire a vakondtúrta térség délelőtti klímája besűrűsödött, Szvitelszki a fürdő előtt várakozó civilek példáján okulva mind jártasabban közelítette meg a placcra kanyarodó járműveket. Tulajdonképpen már akkor, amikor a gesztenyefák alá gördülő Pázik felé botladozott a töredezett, itt-ott megsüllyedt betonon, már akkor megérkezett oda, ahová a busszal akarta vitetni magát.

Az is felmerült bennem, hogy ez a szegény semmi hasznát nem vehette a tapasztalatnak, amelyet akkor szerzett, amikor először igyekezett a hegyi faluba, mert lényegében teljesen mindegy volt, hogyan jutott el oda. Utazásának megismétlése semmit sem változtatott a napjait kísérő, elmaradhatatlan, egymásnak tökéletesen ellentmondó egyszeriségen és állandóságon. Életében az egyszeri hajszálpontosan megegyezett az állandóval, mintha születésekor mérték volna össze a kettőt, s attól fogva gondosan felügyelték, egyikből se legyen több a másikánál. Már utazásának elmesélése közben szertefoszlott a különbség aközött, hogyan tette meg az utat ebbe az irányba először, s hogyan másodszor. A hely megközelítésén elmondása szerint feltűnően sokat nem változtatott az, hányszor fordult meg az eldugott településen. A rendetlenségbe ágyazódó sajátságos rend, amely változatlan ismétlésre ítélte a többiekkel együtt, a nagyvárosban, ahol az átszállás miatt szakította meg útját, nemcsak a lelkében nőtt riasztóan tovább, hanem azon kívül is. A könyvészt a buszmegállónak használt terecskén mindkét alkalommal olyan határtalan nyugalom töltötte el, akár az unalmas hétköznapok legbékésebbikén. Ha késő este a visszaúton nem szorongatja kezében a megkaparintott szürkéskék füzeteket, akként tér haza, mint aki a lábát ki nem tette portájáról, tanúsíthatóan és bizonyíthatóan mindvégig otthon tartózkodott.

Sokáig hiábavalóan szaladt a többiekkel együtt a térre kanyarodó autóbuszok után. Talán összeadódott alázatosságuknak köszönhetően érkezett meg végül az, amelyikre vártak. Egy darabig ennek a sofőrje is futtatta leendő utasait, aztán a tér végében a fürdővel szemben fékezett, és leállította a motort. Csodálkozva könyökölt ki a letekert ablakon, mintha az elé csoportosulók ébresztették volna fel legédesebb álmából, meglepődve pislogott rájuk. Zavarodottan tekergette a fejét, percekig nem döntötte el, mihez fogjon a busz köré verődött társasággal. Se elvinni, se itt hagyni nem akarta őket, hiszen ébredéskor se jó, se rossz az ember, mint halálakor, vagy születése pillanatában. Meglehet, a jó és a rossz harcának éppen Szvitelszki cinkos hunyorgása vetett véget. Gyermeki mosolyával hatalmazta fel a buszsofőrt az ártatlan csínyre, amellyel azon kívül, hogy nagylelkűen hagyja tovább hinni, remélni, vágyakozni a toporgókat, semmi rosszat nem tesz. Bátorítására az aprócska férfi kibújt kék felsőjéből, s a tartós veszteglés egyezményes jeleként a kormányra akasztotta. Ahogy kinyitotta az ajtót, az ujjak levetett szárnyként himbálóztak, tulajdonosuk kényszerleszállással csúszott le nélkülük vezetőfülkéje üléséről. Ügyesen manőverezett, rövidke lába alig látszott, eltűnt potrohhá nyúló hasa alatt, mégsem bukfencezett keresztül az előtte állókon, szerencsésen földet ért. Hallható csettintéssel szívta ki a fogközében ragadt ételmaradékot, azután pökte ki a menetrendváltozást, azt, hogy kimarad a reggeli járat. Többet nem fűzött hozzá, nem is várták, hogy döntését megindokolja. A hazafelé tartó áfonyaárus-asszonyok nem elégedetlenkedtek, zokszó nélkül fogadták bejelentését. Csak a kézfejük hajlatába rakódott sók neszeztek. Miközben markolásra hajlították bemerevedett tenyerüket és áfonyafésüléstől sötétlila ujjaikkal felmarták a földről kosaraikat, a ropogásból pontosan követővé vált a mérgek átrendeződése. Békésen somfordáltak hátra a gesztenyefák alatti padokhoz, elégedetten zuttyantak vissza a foghíjas deszkákra, ahonnan fel sem álltak egészen az indulásig. Kitartóan és türelmesen ültek órákon át, mintha kapitális hasmenés szögezte volna a hatalmas közös latrina fölé valamennyit. A lábukhoz ejtett vesszőkosarak közeibe szorult visszamaradt fekete bogyók néhány perc alatt erjedésnek indultak a kánikulában. Emésztetlen áfonyasavak bűze járta át meg át a fülledtséget, ezzel téve otthonosabbá a kis teret a padok hibás deszkáival, a közeikbe buggyanó fenekek puha párnáival. Tulajdonosaik egyáltalán nem szégyellték az anyag testükön kívül zajló cseréjét, s ha szégyellték volna, akkor sem mozdulhattak a gesztenyefák árnyékából. Innen legalább állandóan szemmel tarthatták a közelben parkoló Pázikot. Ha eljön az ideje, ugranak nyomban, velük nem tolhat ki az álmatag rovarember, nélkülük nem hagyhatja el a terepet. Nagyjából ennyi helyezkedéssel és fogadkozással beérték, teljes biztonságban tudták magukat.

A kényszerű ejtőzés bágyadtsága hasonlított a padláson talált viseltes füzetekbe foglalt napok hangulatára, a valóságban nem létező halovány színekkel feleselő sötét és félelmetes árnyak megidézték a lapokat teleíró hosszú fekete hajú lány nyúlánk alakját. Szvitelszki utólag lelkesen arról győzködött, hogy vele ilyen ritkán fordul elő, neki soha nincsenek előérzetei, sőt annak se igen hisz, akinek szoktak lenni, ezúttal azonban már az elátkozott terecskén, ahol a szemet maró és orrfacsaró savas szelek fújtak, megérezte a különös idegen áfonyaszagú leheletét. Jobb lett volna neki, ha időben visszafordul. Ezzel a kijelentésével keltette fel igazán kíváncsiságomat, ezért vállaltam el gondolkozás nélkül a felkínált munkát. Kimondhatatlanul bosszantott, hogy hiányzik belőlem az a képesség, amelynek birtokában az üres tekintetű könyvész nálam többet, sokkal többet érzékelhet közös világunkból. Ültünk a fürdővel szembeni padon, belelapoztam a lefordítandó füzetekbe, s azt kívántam, hogy egyszer majd felismerjem a szélben a savat, a kéjes lustasággal nyújtózkodó térben a kékesfekete nőstényt, akibe megbízóm a jelek szerint végérvényesen és menthetetlenül beleszeretett. Minél kevésbé hittem kívánságom beteljesülését, annál inkább vágytam rá. Végső elhatározásomtól az sem rettentett vissza, hogy tisztában voltam azzal, ettől a pillanattól a könyvésszel együtt engem is minősít az a felvállalt beteges viszony, amely ezentúl megmagyarázhatatlanul és elszakíthatatlanul a sivársághoz köt.

Az autóbuszsofőr megvárta, amíg utasai már-már önszántukból lemondtak az indulásról, csak akkor keveredett elő. Felhúzódzkodott a vezetőfülkébe, felcsatolta levetett szárnyát, s némi kísérletezés után kinyitotta a keservesen zümmögő ajtókat. Láthatóan készen állt szállításukra. A dörzsölt árusok most nem siették el a dolgot, mintha nem az indulás lett volna a legfontosabb. Karjukra vették kosaraikat, lassan felsorakoztak, és lábukat egyszerre vonva ki a mozdulatlanságból, valami titokzatos ritmusnak engedelmeskedve meneteltek feltartóztathatatlanul az előttük tátongó nyílás felé. A megállón maradó boldogtalanok ugyanazzal a gyanakvó irigységgel néztek a távolodók után, amelyikkel a busz jelenlegi elégedett utasai bámultak korábban a fürdőnyelte izzadságszagú bakákat. A két történést, s az összes azután következőt az azt megelőzőktől csupán az időeltolódás különböztette meg. Mindig akadtak a közelben olyanok, akik megőrizték a néhány órával korábban boldogságba esettek soványka emlékezetét. Közülük is csak azok a szerencsések tudhatták meg, mit művel a hiány katonákkal és utazókkal, akire végre rákerült a sor. A Savanyúvíznél hagyottak abban sem lehettek biztosak, létezik-e egyáltalán a falu, amelynek nevét a Pázikok szélvédőjének jobb sarkában lévő hirdetőtáblára felírták.

Szvitelszki, azokkal együtt, akik megtették néhányszor ezt az utat, azt állította, hogy könnyen rátaláltak Csornoholovára. A dombok közé bújó riadt falucskában kevés volt az ember és a levegő. Senki és semmi sem téríthette el az ide tartókat, hiszen aki megszokta a hegyek részegítő szorítását a mellén, nem nyugodhatott, amíg nem nehezedett rá a megszokott nyomás. De lehet-e hinni azoknak, akik a ritkuló levegőben egyre elégedettebbekké válnak, és a világot úgy találják rendjén valónak, ahogyan összerakták körülöttük? Boldogok vagy boldogtalanok, s főleg szavahihetőek-e azok a hegyvidékiek, akik soha nem kívánják szétszedni, sem újraépíteni düledező boltjuk kirakatában a paradicsomos apróheringkonzervek katedrálisát? Amikor először járt a hegyi faluban, ezekre a kérdésekre még nem kereste a választ, csak feleségnek valót hozott onnan magának. Első lépésként beíratta a tejfehér hajú gyermeket a jónai bentlakásos iskolába, és úgy tanított történelmet az ártatlannak, hogy a lányka épp csak sejtegette, mi is a betűvetés, olvasás. Beszélni azonban annál inkább szeretett. Ennek köszönhetően tanulhatta meg olyan rövid idő alatt a történelemtanár Mokrinka nyelvét, s hamarosan hosszan írhatott tanítványa apjának, a híres gomolyakészítőnek. Postafordultával meg is érkezett az öreg szülői engedélye, amellyel aztán felnőtté minősítették a lányát, s minden további nehezítés nélkül férjhez mehetett. Ura és tanítója az esküvő után nyomban kiíratta az iskolából, és még ugyanazon a napon elzárta előle házának leghátsó szobáját, amelyet ezentúl kizárólag könyvei tárolására tartott fenn. A következő hét végén pedig nekifogott a vidék módszeres feltárásához. Szorgalmasan ügyködött, hogy összehordja, s egy helyen tudhassa mindazt, ami óvintézkedésének köszönhetően puha nyelvű nyalakodós párjának megismerhetetlenül és elolvasatlanul idegen marad.

Rövidesen észlelhetetlenül Mokrinkába szürkültek Csornoholova színei. A történelemtanár sem idézte volna fel magában talán soha többé, honnan származik a felesége, ha egy napon nem járja át házukat újra az asszony elhagyott falujának jellegzetes szaga. A vénséges gomolyakészítő a szomszédjában dolgozó jónai mesterekkel váratlanul kóstolót küldött a gomolyáiból a lányának és sosem látott unokáinak. Lila hálós fehér füzetlapokat kerített valahonnan, megadta a módját az öreg, vagy egyszerűen nem vitte rá a lélek, hogy piszokszínű Zakarpatszka Pravdába csomagolja a formás hófehér cipókat. Addig tekerte rájuk a kettős lapokat, amíg már nem nedvesedett át a küldemény. A külső oldalakon érintetlenül megmaradt az írás. A belsők azonban teljesen átáztak, s a szálkás betűk a gomolyákra másolódtak. Összeolvashatatlanul rétegesen nyomódtak rájuk a szövegek, egészen az utolsó oldalig, amíg a szivárgó lé átütött a burkolaton. Szegény öreg abban a hitben csomagolhatott, hogy azóta biztosan megtanult olvasni a lánya, különben miért küldte volna a teleírt sajtdarabokat? Mokrinka szokásos meghatódottságánál is elérzékenyültebben forgatta kezében a tintás gömböcöket, hátha rájön apja üzenetére. De semmit sem silabizált ki belőlük, körbe-körbe egymásra mosódott pecsétek éktelenkedtek, mintha teleütötték volna a sajtdarabokat, minden millimétert igazoltak rajta, ellenőrizték, fogyasztható. Az asszony sértődötten leste a férjét, aki ügyet sem vetett a gomolyákra. Kicsomagolásuk után szemmel láthatóan jobban érdekelték az eredeti szárazságukban megőrződött oldalak, amelyek kelkáposztáról lefosztott gyűrődött levelekként hevertek az asztalon. Mokrinka egészséges női ösztönnel azonnal megérezte, hogy az épségben maradt irományhoz az apjának semmi köze. Az, hogy valaki más izgathatta fel Szvitelszkit, akkor vált bizonyossá, amikor a férfi pár nap múlva bejelentette, mindenképpen Csornoholovára kell utaznia. Még azon a hétvégén, amelyen a szomszéd átadta neki az ajándék gomolyákat, indoklás és magyarázat nélkül fel is kerekedett. Újra az első ízben megtapasztalt hiábavaló fáradtságra vágyott, a gondolataira ereszkedő kéj az egyszer már megtett út megismétlésére kényszerítette. Javíthatatlanul és botorul azzal ámította magát, hogy ezúttal sikerül majd a változatlanságban megtalálnia a megismételhetetlenül egyszerit.

A busz a falu központjában, a megereszkedett bolt előtt szabadult meg utasaitól. A penészkékre festett épület, ha lehet, még roskadtabb lett azóta, mióta először járt itt, de a kirakatban a magasra halmozott dobozok tornya semmit sem változott. Az építményt azóta láthatóan senki nem bolygatta, kinn és benn érintetlen darabban ülte meg a tárgyakat és az elhasználódott lelkeket a por. A nyomasztó háttérből messzire vakított a gyerekek tejfehér haja, errefelé csak ők rázhatták le fejükről az esőket és az ökörnyálak tapadós szürke hálóit. Pedig a nap nagyobb részében valamennyien kinn bámészkodtak, akkor is, amikor a város felől érkező busz lehúzódott az útról, és megállt. A legkisebbtől a kiskamaszig mind ott ácsorgott az utcán, arcukon nem látszott türelmetlenség, holott feltehetően már a reggeli járathoz kisorakoztak, hogy le ne késsenek az érkezésről. Rendre a kora délelőtti órában rakták csípőre a kezüket, düllesztették ki a hasukat, s lábukat épp akkorára terpesztették, hogy a legkényelmesebb állásban figyelhessék meg az utasokat. Egyetlen rezdülésüket sem mulaszthatták el, a legjelentéktelenebb moccanást sem hagyhatták figyelmen kívül. Előnyös pozíciójukból olyan kitartóan meredtek maguk elé, mintha életük függött volna a jövevények folyamatos szemmel tartásától. Ruházatuk is arról árulkodott, hogy gondosan készültek a műveletre. A forró szárazság ellenére párálló gumicsizmába bujtatták lábukat, az sem érte volna őket váratlanul, ha az autóbusz nem embereket, hanem tenger sok vizet szállít és zúdít a falujukba. A reggeli járat megérkeztekor a gumicsizmák előtti kosárkákban még frissen szedett tölgyfagomba illatozott. Mire a déli busz begördült, a nedvüket vesztő lemezek alól már hemzsegve menekültek ki a pondrók. Zizegett, szinte hallhatóan nyüzsgött a kosársor, s bár a tömör húsú dubócsákok tartották feszességüket, a közéjük keveredő nyírfa- és fenyőfagombák hamar benyákosodtak. Néhány órás ácsorgás után a bomló növényi fehérje többhetes mosdatlanság gyanújába keverte a kis útszéli eladókat, akiktől amúgy is elvétve vásárolt az a kevés Csornoholovára vetődő idegen. A gombászókat mégsem kedvetlenítette el a csekélyke esély, talán nem is azzal a szándékkal hozták magukkal tele kosaraikat, hogy itt adjanak túl a tartalmán. Átlátszó alibiként rakták a földre gumicsizmájuk elé gombáikat, mert így legalább jogosan szemmel tarthatták, megbámulhatták az előttük elhaladókat akkor is, ha nem váltak vevőikké.

Alig pár óra leforgása alatt Szvitelszki, aki a Savanyúvíznél még másoktól leste el, hogyan kell megfigyelni, majd a többiekkel együtt le nem vette a szemét az autóbuszról és annak sofőrjéről, a faluba érkezvén most maga vált megfigyeltté. Akkor jött rá, hogy csapdába került, amikor a kínos vizslatás elől védekezően elfordította a fejét, mert a másik oldalon a házak homlokzatát díszítő tükörszívekben, különböző mértani alakzatokban, tükörlóherékben ugyanazt látta, ami elől elkapta tekintetét, az apró formák nyomon követték a gyerekek tejfehér tincseinek, durva gumicsizmáinak részleteit. És ez talán még annál is kellemetlenebb volt, mintha állja az útszéléről rámeredők tekintetét. Így azonban magát kellett látnia, miközben a szembülső oldalról továbbra is kitartóan bámulták, miközben saját szerencsétlensége feldarabolódott, s annyi lett belőle, ahány gyerek tekintete tapadt rá. Ahány tükör csillant meg az ablakok fölött vagy a párkányok alatt, annyi variációban játszottak el esetlenségével a derék csornoholovaik. Alig szabadult meg egyik-másik építményt elhagyva a leleplező látványtól, a következőnél újra szembesülhetett vele. Jól kitalálták a minden hájjal megkent helyiek, idegen nem mehetett végig az utcán észrevétlenül. A tükrök a gyerekek harmadik szemeként kísérték lépteit.

Akkor jutott eszébe, hogy megszólítson valakit, amikor túlesett ezen a rendkívül kényelmetlen beavató procedúrán. Nem azért választotta ezt a fiút, mert ő állt a sor végén, hanem inkább azért, mert megszánta. Egyedül ő toporgott mezítláb a porban, lábáról hiányzott a gumicsizma, az elől meg a pondrós gombával megrakott kosara, csak a haja vakított a többiekénél is jobban. Amikor útbaigazítást kért tőle, kiderült, hogy utolsó szemmel tartója éppen a gomolyakészítő utolsó fia. Szvitelszki később felidézve találkozásukat, bármelyik kis megfigyelőjéről elhitte volna pontosan ugyanezt. A gomolyakészítőnek mindig csak az utolsó fiát vagy lányát tartották nyilván a faluban, régen megszokták már, hogy hébe-hóba újabb és újabb kölykei születnek különböző fészekaljakból. Bár Mokrinka anyjának halála óta felesége ugyan nem került, de hivatalosan nőtlen állapota nem akasztotta meg az öregedő özvegyember gyerekeinek folyamatos szaporodását. Nemzőjük vére semmit sem apadt az elmúlt évek, évtizedek hosszú során, legfeljebb hígabb lett és világosabb. Ezért fehéredtek ki, no meg a torkán legurított töméntelen répapálinkától bambultak el ennyire utódai, mint ez a halovány fiú, aki szolgálatkészen mutatta az utat apjának, az öreg Mirkunak a házáig. Ott aztán sarkon fordult, és menekülésszerűen porzott vissza a társaihoz vagy testvéreihez, ki tudja. Az arcán megjelenő bizonytalanság arról árulkodott, már számára is kétséges, hogy ebben a pillanatban még mindig ő élvezi-e az utolsó leszármazott címét, vagy a napokban meg is született a következő várományos a faluban, akinek bár tejfehér hajacskája alatt még ott sárgállik a koszmó, anyja már csak arra vár, hogy tipegni kezdjen, s végre megvehesse a lábára az első gumicsizmát.

A gomolyakészítő szívesen fogadta a hozzá betérőt, cseppet sem furcsállta, mert Csornoholován soha semmin nem csodálkoztak az emberek, hogy a Mokrinka ura kizárólag azért utazott hozzá, mert magával szeretné vinni a csomagolópapírt. Legalábbis azt a részét, ami maradt azokból a teleírt lapokból, amelyekből jó párat a nekik küldött gomolyákra csavart. Segítőkészen mászott fel vele a hiányos fokú létrán a padlásra, ahol rövid keresés után az egyik papundekli dobozban rá is akadtak néhány fényképre, s a szürkéskék füzetek maradványaira. A borítókon két fegyelmezett gyerek ült az iskolapadban, lány és fiú. Abnormálisan egyenesre húzták ki magukat, szemmel láthatóan erősen tartottak valakitől, pontosabban az tartott, aki ebben a képtelen pózban kibicsaklott nyakukban aránytalanul nagyra rajzolta a tökéletesre kötött pionírnyakkendőt. Az öreg Mirku nézegette a fényképeket, és csendesen azt dohogta, egyáltalán nem illenek ezek a füzetborítók a lakójához. Igaz ugyan, hogy az alatt a néhány hónap alatt úgy élt itt, akár egy száműzött, mint aki kényszerből jött ide, s töltötte a számára előírt időt ebben a faluban, de csapongásból, szertelenségből, valami különös női hóbortból mégis ő engedett meg a legtöbbet magának. Naphosszat irkálta a verseit, azokból azonban egyet sem felejtett itt, mindet elvitte, amikor elköltözött, csak néhány füzetet és fényképet hagyott a szobájában, a fásládában a tüzelnivaló gyújtós között. Olyan ismeretlenül ment el innen, amilyenként megérkezett. A faluból csak néhány kiválasztott férfi és némelyik gyerek férkőzött a közelébe, de a lelkét előlük is gondosan és mélyen elrejtette. Allocska, a drága, aki olyan szenvedélyesen táncolt, mint senki más, a tekintetekből, a mozdulatokból boszorkányosan ügyesen olvasott, nem csoda, ha mindenkiről tudott mindent.

Szvitelszki, mióta Mokrinkát feleségül vette, először maradt ki hazulról éjszakára. Természetesen nem tért le a már ismert útról, konok ragaszkodással tartotta az irányt. Furcsa, beteges módon ugyanoda menekült el feleségétől, ahonnan asszonyát hozta, sőt szentségtelenül éppen a Mokrinka hajdani kisszobájában vetette kiéhezetten Alla padlásról lehozott füzeteire magát. Reggel annyira szégyenletesnek találta szabadjára engedett vágyait, amelyeket ezen a hosszú éjszakán meg sem kísérelt elnyomni, hogy első kínálásra elfogadta és felhajtotta az öreg Mirku ihatatlan répapálinkáját. A bűzös itóka aztán jótékonyan vissza is zökkentette a valóságos Csornoholovára. Határozottan megkönynyebbült, amikor végre a maró szesz miatt nem jutott levegőhöz, nem pedig amiatt a fekete nőstény miatt, akinek elképzelt alakja, mióta megkapták azokat a bűnös papírba csomagolt ajándék gomolyákat, ugyanolyan természetességgel ivódik gondolataiba, ahogyan a szövegek nyomódtak a papírról a nedvedző juhsajtdarabokra. Azóta kísérti és fojtogatja benne az alázatosan engedelmeskedő történelemtanárt, aki menekülne a sorsa elől, de a sok egymásra nyomódott pecséttől olvashatatlanná és értelmezhetetlenné válik az élete, mindaz, amire eddig kötelezték, s azt hiszi, az egyetlen, aki segíthet rajta, aki nem kéri számon összekuszálódott alamusziságát, csakis az ártatlan hétvégi könyvész lehet, senki más. Akinek a bőrébe bújva kizárólag azért nem maradhat örökre tisztességes, mert folyton vissza kell vedlenie hétköznapi szerepébe. Ha egyszer hazatérte után hosszabban megmaradhatna könyvésznek, végre megszabadulhatna mindattól a nyűgtől, amitől különben valószínűleg sohasem fog. Mert semmi sem változik, csak a régebbi elvárásra nyomódik rá az újabb, amelynek eddig fenntartás nélkül mindig megfelelt.

Szvitelszki életében először nem csak szemtanúként viselkedett. Ezúttal nem tehetetlenül nézte végig, hogyan íródik az egyik nő a másikra. Előre megfontoltan, gondosan készítette elő üres, makulátlan lapként az elsőt, hogy később gátlástalanul másolhassa rá magát ez a másik. Utólag megértettem, szántszándékkal küldte a napra analfabéta feleségét, szívatta ki maradéktalanul a színeit, tette kifakulttá, észrevétlenné, hagyta, hadd uralja el a végletekig a terméketlen sivárság. Minden lehetőséget felkínált ahhoz, hogy a másik saját színeiben tobzódva írhassa felül az időben kiürített papírmasét. Amikor elejétől végiggondoltam az egész előre kiagyalt őrült machinációt, megdöbbenten ismertem fel a könyvész eljárásában valamit, ami elrettentett. Okkal vagy ok nélkül, de ugyanaz a megfejthetetlen nyomasztó érzés kerített hatalmába, amely Szvitelszkit, miközben a csornoholovai utcán csak úgy kerülhette el a kínos tekinteteket, ha fejét elfordítva a másik oldalon a házakba ékelt tükrökben egyúttal saját magára és azokra is rálátott, akik attól függetlenül, hogy élesben nem mert farkasszemet nézni velük, továbbra is lankadatlan figyelemmel kísérték. A legkellemetlenebb ebben a helyzetben az, hogy úgyszólván kideríthetetlen, valójában ki az igazán kiszolgáltatott. És én, aki annyira másképpen gondolkoztam, s annyira irtóztam a történelemtanártól, rájöttem, hiába esne jól ebben az ártatlan és védtelen pózban tetszelegnem, sajnos teljesen nyilvánvaló, hogy nem azzal az önzetlenséggel válok majd a könyvész sokadik szemévé, amelylyel a tükrök szorozták fel többszörösére a gyerekszemek világát Csornoholován.

Persze, sokat bajmolódtam a felvállalt munkával, nem ment ez olyan egyszerűen és egy csapásra, ahogyan szerettem volna. Amikor a Savanyúvíznél először megmutatta, mit talált a felesége falujában az öreg gomolyakészítő házának padlásán, még nem is értettem, miért akarja éppen velem lefordíttatni. Ráadásul azon nyomban kiszúrta valamennyi pontatlanságomat, amiből hamarosan az is kiderült, hogy nálam, érthető okokból, sokkal jobban beszéli Mokrinka feljavított, csapongó érzelmekkel dúsított nyelvét, amelyen a füzetlapokra vetett szövegek íródtak. Aztán később egészen odáig sikerült felfejtenem a szálat, míg megértettem lassan, miért ragaszkodott Szvitelszki a kívülálló rácsodálkozásához, ugyanakkor miért nem volt hajlandó nálam hagyni az írásokat, miért őrizte féltékenyen. Amikor arra is rávett, hogy ha időm engedi, utazzam Jónára, ahol majd nála, hátsó szobájának nyugalmában az ő könyveinek dohos, penészes szagát belélegezve készíthetem el a szükséges nyersfordításokat, még nem értem el a felfejtésben a kritikus pontig, addig, ahol már számomra vált kényessé minden elkövetkező további bolygatás. Arra azonban a mai napig nem jöttem rá, honnan tudhatta rólam ez az üres tekintetű férfi azt, amit eddig még magamnak sem mertem bevallani.