Berniczky Éva

Madártej

Alla írja

Emlékeimben Jariskának ma is vaníliaszaga van, nem is volt tehénszaga soha, sőt kivételesen édeskés illata elért egészen a konyháig, ahol a tűzhelyen bugyogó tejbe csurgatta a bábikám a cukros tojássárgáját, aztán meg kanalazta bele egymás után az égről a felhőhabokat, az egész ájert, s már gyerekként kétségbe ejtett, mi marad odakinn a többieknek, ha a könnyedséget, a viharokat, a szeleket, a villámokat is belefőzi a bordó tejes fazékba, hol repülnek ezután a madarak, a végén még kénytelenek lesznek egész álló nap jártukban-keltükben a réten legelni, s esténként majd az éhes gazdák megszámolják, csaholó kutyáikkal hazahajtják valamennyit, de hiába terelik istállókba a madárcsordát, nem lesz abból semmi köszönet, mert néhány csepp kozmás tejet facsarhatnak ki csupán szegényekből, legfeljebb azoknak a gazdáknak lesz nagyobb hozama, akiknek sikerül befogniuk a griffeket, gondoltam, és nem tévedtem óriásit, mert kisiskolásként hamar megtanultam, egyetlen aprócska kortyot sem szabad innom a délelőttönként ránk erőltetett barnás fehér színű, földízű borzalmas italból, amelyet két decis goromba üvegpohárba töltöttek szét a konyhán, majd a se vége, se hossza alumínium tálcákon hűltek, bőrödztek a gusztustalan adagok, épp annyi, ahányan az osztályunkba jártunk, s amint megszólalt a csengő, a nagyszünetben párosával felsorakoztattak és vittek bennünket minden délelőtt az ivóba, így nevezték finomkodva, de mindenki tudta, hogy valójában az istállóba terelnek bennünket, mert régen tehenek kérődztek békésen az építményben, amely most ivóként tartozott a hajdani kúriában működő iskolánkhoz, s ahonnan már ki sem szellőzött az az átkos mindennapos odakozmálás, hát forgó gyomorral muszáj volt elmesélnem barátaimnak, fiúknak és lányoknak, mire okított öreg bábikám, hogy az igazán jó tejek nem kapódnak az edények falához, csak a rosszak, s azontúl együtt nem dőltünk be az erőszaknak, kiabálhatott ránk horgas orrú tanítónk, fegyelmezhetett, maradjunk végre csendben, ne csérogjunk, csiripeljünk, csiviteljünk, csipogjunk, mint a közönséges verebek, különben büntetésből nem kapunk tejet, egyikünk sem hitt neki, mert eljött a nap, amikor minket már senki el nem csitíthatott, egymásba akaszkodtunk, véletlenül se felejtsük el, csak abban az esetben menekülünk meg a tejivás borzalmától, ha kitartunk és mindenáron madarak maradunk.