Berniczky Éva

Nem ér a nevem

Még hogy nem vagyok igazi nő, micsoda rejtett pózolási hajlam! Már kisgyerekként gyanakodtam magamra, amikor tavasszal rázta a szél a mogyoróvesszőn a sárgás hernyóvirágot, én meg alá feküdtem tetszhalottnak, és ez az álca bevonta a bokrok környékét. Nem lehet véletlen, hogy imádok súgólyukban szerepelni saját díszleteim között, vágyakozva valaki után, aki bemászik hozzám erre a szűk helyre, és megtapsol. Előbújva az egérlyukból ilyen teátrálisan tanultam meg biciklizni, megadva a módját és az árát is természetesen. Akkor még az eszközökben sem igen válogattam, megtette az apám ócskavasa, igaz, arról folyton leesett a lánc, de azt igazán nem boszorkányság a helyére rakni. Nagy gonddal öltöztem be a drámai eseményhez, mint három keménygalléros Stuart Mária, merthogy kétszárnyú tükrünkben legalább hárman billegtem. Elegánsnak találtam magunkat, vadonatúj bézs színű szivacskabátom, amelyet tizenkét darab füles aranygomb díszített két sorban, vetekedett egy krinolinnal. Felhúztam fehér térdzoknimat, fekete lakkcipőmet, egyedül a rizspor maradt el, de azért megfésültem fiúsra nyírt hajamat, azon a részen, ahol konok szarvacska dudorodott benne, megnyálaztam, hogy letapadjon, és tessek mindenkinek. Kicipeltem a fáskamrából a biciklit, s elindultam valami jó kis eldugott helyre, ahol senki sem látja ügyetlen próbálkozásomat. Tolni se volt valami könnyű a járgányt, mert magasságunk megegyezett, jót nyújtottam a kezemen, hogy felérjem a kormányt, így iparkodtam a világ végére, az meg akkoriban elég magasan, a hegyen bújt meg, ahová óvodába jártam, akkoriban messzebb nem jutottam még. Szemben az aprócska kastéllyal katonák gyakorlatoztak, ha kértünk, kaptunk tőlük csillagot, nem ám a mellünkre tűztük, nagyobb mulatságot jelentett hadra indulni miniatűr szúrófegyverünkkel a fagyalbogyók ellen. Pukkantak sorra a hólyagok, kibuggyant a mérgünk, a bokrok közén lecsorgott a szabadságig, a Mély útig, mindenki így nevezte ezt a meredeken kanyargó földutat, amely árokként vágódott a domboldalba, s egy bob-pályához hasonlított, csak azért nem tartottuk versenyképesnek, mert tavasszal teljesen rapszodikusan, a lezúduló víz folyását követve szórták fel. Meggyűlt a bajom az izgelődő kavicsokkal, időnként elsüppedtek a kerekek, de elszántan tovább vonszolódtam, lefelé könnyebb lesz, ezzel bíztattam magam, akkor majd végre felülhetek. Kimelegedtem a hurcolkodásban, haragudtam a kőrisfákra, egyre erősödött pisiszaguk, s ehhez semmi köze nem volt annak, hogy az óvodában hetente egyszer kifőzték a biliket, szerintem a fekete ribizli is önerőből áraszt poloskaszagot. Idáig juthattam bölcselkedésben, amikor elértem a tetőt, ott aztán átdugtam a lábam a váz alatt, mert áttenni nem értem fel, hát lógtam féloldalasan, alig tekertem a pedálon, máris gurultam, mit gurultam, szálltam, repültem, nem gondoltam arra, hogyan fogok majd megállni, boldoggá tett, hogy nem nyaltam fel a Mély utat már az elején. A baj ott kezdődött, amikor elhittem, megy ez magától, nekem semmit sem kell tennem, dagasztott a büszkeség, sejtjeim egyre messzebb kerültek egymástól, mintha élesztőt futtattak volna cukraimban, elhagytam az óvoda épületét, távolodtam a szakácsnétól, aki péntekenként közkívánatra fánkot sütött, s levegőzni lépett csak ki a konyháról épp akkor, amikor felindulásomban anyámnak kiáltoztam, a mi családunkban az ükanyámig visszamenőleg minden nőszemély a Piroska nevet kapta, pechemre ez mindig összejött nekem, még az óvodai szakácsnét is Piroska mamának szólítottuk, talán ezért vetődött utánam. Szépen kelt fenekével hömpölygött nyomomban végig a Mély úton, sápítozott, ahogy a szuszából tellett, állj meg, Pipike, megölöd magad, te büdös kölyök, állj meg! Hát ezt azért nem vártam, ez a Pipike rosszabb volt a legmérgesebb fagyalbogyónál, az utolsó kanyarban megkíséreltem végezni vele, a biciklimnél is gyorsabban repülni, hátha elkerülhetem a családi hagyományt, mert ebben a pillanatban megértettem, az, hogy egészen másként kereszteltek, ezen a helyen nem jelent semmit. Nem is. Piroska mama összeszedett a porból, meglapogatott, s csak akkor lágyult el, amikor megbizonyosodott arról, hogy épségben nyekegek párnás keze között, akkor aztán négykézlábra ereszkedett, s elindult felfelé egy darabon, mintha vissza akarna csinálni mindent. No ez nem fog neki sikerülni, porolgattam szivacskabátom maradványait, de a fánkszagú asszonyság csak nem hagyta magát, feltápászkodott, és visszacsörtetett hozzám, na nesze, Pipike, tartsd a markod, és beleszámolta égő tenyerembe a tizenkét darab füles gombot. Keserves tud lenni a megkopott, lehorzsolt elegancia, legjobb eltüntetni a maradékát kis kulimásszal, akkor már nem olyan feltűnő. Felraktam a láncot a helyére, átdugtam a lábam a váz alatt, és zsebemben leszakadt gombjaimmal a világ legtermészetesebb módján hazakerekeztem. Sikerült időben eldugnom a kabátomat, így aztán senki sem vette észre, hogy megtanultam biciklizni.

(2001)