önéletrajz | novella | Dérczy Péter kisesszéje


Berniczky Éva

CV

Azt hiszem, nincs önéletrajzom, mert nem vagyok azonos azzal, aki 1962-ben született. Egy ideje én-meghatározásom viszonylatában szülővárosomat, Beregszászt is felcserélhetőnek vélem Odesszával vagy mondjuk, Vonyarcvasheggyel, és ezt bűnös módon egyáltalán nem érzem hűtlenségnek. Nem vagyok azonos azzal a magammal sem, aki Ungváron tanári diplomát szerzett, mert egészen más miatt vált fontossá és megkerülhetetlenné az, hol élek, hol végeztem iskoláimat. Miközben szigorú ragaszkodásban telnek napjaim, az írás felszabadít kötöttségeim alól, nem határolja be az általam belátható teret és időt. Egy percig sem gondolkodtam azon, érdemes-e ezért feláldoznom sovány kis nyilvántartásomat. Különben kockázat nélkül engedhetem meg magamnak, hogy felszámoljam a civil nyűgöket, hiszen nem bírok, soha nem rendelkeztem pozíciókkal, titulusokkal, igaz, nem is vágytam hasonlókra. Egyszerűen csak írok, illetve írni tanulok. Novelláim, tárcáim a Bárkában, Élet és Irodalomban, a Holmiban jelennek meg. Ennyi. Meg néhány kötet. Mióta rászoktam a gátlástalan szabadság ízére, tulajdonképpen nem történt velem semmi eget rengető. Ha történt volna, valószínűleg kimenekülök belőle. Míg egyesek a tömegeknek írnak, én igyekszem kiírni magam a tömegből.


Medúzaszüret

A passzázson keresztül tartott az állomás felé, a magasból szotyolahéj hullott, az egyik erkélyről rázta ki pokrócát a fenti lakó, kis Párizs, emlegették a hajdani városrészt múltszázadi emberek, undorral seperte le gallérjáról a szemetet, a kirakatban a bábuk egy másik világból öltözködtek, kitekert fejük keservesen fordult az arra járók után. Akár a kifutón elvérző francia divat, viselhetetlen ez a nosztalgia. Ennyi maradt a kis Párizsból, aztán a folytatásban a nőiességre kiéhezett bárisnyák felvették a kombinét, azt hitték a csipkés darabokról, hogy alkalmi ruhák; a helyiek pechére, akik ragaszkodtak dédanyáik szokásaihoz, és ruhájuk alá rejtették a fehérneműket. Éppen itt vette kezdetét az az idő, amelynek bódító hársai alatt végigsétálnak ezek a ledérek a finom fehérneműkben, felforgatva a békés környezetet, megvadítva a leggyávább férfiakat is. De Hajassal így sem boldogultak, neki ugye a prosztatája, az apjával is törődnie illett, papesz, egyék egy kis kocsonyát, amíg főzték, bűzlött az egész bérház, szintekre bomlott a hagyma, fokhagyma, a bors felszálló párája, padláson a bomló bőr szaga, a Rafandában lakók még nem kezdték verni seprűnyéllel a mennyezeteket, de az öregnek megvolt a magához való esze, kell ám a fenének, meglehet, így mondta: köll, mert időnként ő-zött a papa, isten tudja, honnan kerültek ide, de maradtak a Rafandában, ablakukból jól lehetett látni, ahogy a kontyos bárisnyák végig a parton nagy szájukat fülig festették. Vörösre mázolt, eltúlzott nőstények, csámpásságukban mégis magukkal hoztak valami őspraktikát, amivel úgy számolhattak volna le a legegyszerűbben az ablakban bamészkodók, ha megmosolyogják őket, de kinek támadt kedve akkor arra, nem mertek nevetni rajtuk, pedig szükségük lett volna erre a fölényre. Ehelyett jól nevelten elfordították a fejüket, ahogyan az illemtanáruk tanította a tánciskolákban, ötórai teákon, és maradtak.

Hová is mehettek volna. Az idő megállt, vagy visszafelé pergett, nem szállhattak ki belőle, szédült tengeri beteg módjára kijárták addigra az új iskolát, évtizedekbe tellett, mire kiszűrték és kényszergyógykezelték Hajas Rozált, és egy elmeszesített lukkal a tüdejében mehetett szanatóriumba, öt hónapra?, hatra? Hajas dohogott, mit kezdjen ő addig a papesszal, hiába adják olcsón a mindenféle bőröket, ha ez az átkozott öreg nem eszi meg a kocsonyát, analfabéta szegény ördög, de bezzeg az orra az kiváló, hiába bizonygatja ő, olyan fí-nom, egyék. Ha finnyás, hát finnyás, nem érdekli, neki tengeri levegőt rendelt az orvos, nem győzte mondani, enélkül nem számíthat teljes gyógyulásra, hogyne hallgatna rá, és büszkén a tüdőbajára merészen bevágta a konyhaajtót, mint Madame Chauchot – aztán hosszan vonatozott, a tea jó volt, nagyon jó, amíg fel nem szállt arra a menetrendszerű kukuruznyikra, amelynek gyomrában valamennyi utas saját kis apró szárnyakon repkedett egészen addig, míg földet nem értek. Áldott jó földet, ahol az angyalok visszanyerhetik materiális voltukat az érkezési oldal virágárusai mögött. A sokat látott árusok már semmin sem csodálkoztak, azon sem, ha mégis angyal vásárolt a napfonnyasztotta rózsákból. Olyan vevő nem létezik, akit ne lehetne megtéveszteni egy pillanatra, bizakodott a vén virágos, és ragadozóállásban leste a többiekkel együtt az érkezési oldal kijáratát, amely valójában nem volt több egy a célnak tökéletesen megfelelő kapunál, egyenesen a kifutópályáról nyílott, a barnásvörösre festett fémkeretről rég lepattogzott a mínium, gurulhattak volna rajta ki alumínium gépek is, de meglepetésként a megkínzott utasok jelentek meg, jöttek szédelegve, közöttük Hajas Rozál, aki csak azért sem hagyta magát.

A helyiérdekű trolin tovább lötyögött benne a férje hangja, olyan bizonytalan vagyok, csapódott vissza a Rafanda huzatos falairól, akadozva bár, némi sistergéssel bejött a kép is, egyenesen közvetítette Hajast, amint a kezét tördeli, áll tanácstalanul a pucéran lógó villanykörte alatt, a sárga fényben elszíneződik arcán a papírvékony bőr, alatta a tintás erek, ki érti ezt, tavaszra mindig borsózöld színűvé penészedett, inkább kikapcsolná a pazarlója, úgy sem fizetik rég a villanyszámlát, és kimenne a napvilágra. Egyszer elhagyom ezt a balféket, akkor még rendben találta, hogy ilyeneket gondol, a szabadság bátorrá teszi a szabadulót, elfelejti, mi elől menekül.

Végállomás, kurjantotta az egyenruhába bujtatott galambocskám, mint valami örömhírt, mert ezek még az állomások megnevezésének is repesve tudnak örülni, kihúzza húsos hátát, titokban tiszteleg, Goluboj Zaliv, pontosan ezt írták fel Rozál cédulájára, de a meghirdetett öböl nem volt sehol. Még mindig nem lett szomorú, így érezte hitelesnek a történteket, különben is a világvégéket sohasem ott kell keresni, ahol hirdetik, hanem ellenkező irányban, és akkor még mindig megeshet bármi. Hegynek fel indult el, caplatott nehéz bőröndjével a kaptatón, a fák között vastagon harsogott valami, az egyetlen hangjele az életnek, madár vagy kabócaféle, vagy bekapcsolva felejtett, gerjedten sercegő gramofon, esetleg rosszul beállított vezetékes rádió, sistergett, recsegett, talán a forróság, súlyos darabbá verődött össze a levegő, remegett, felrémlett a papesz a konyhában, remegett. Nem hitte, hogy bármi is megváltozhat körülötte, de mégis.

Feltűnt a szanatórium és kapujában véglegesen megállt az idő, a szökőkutakban a víz, talán a rózsagirlandokban is a nedvkeringés. A kihaltnak tűnő villa hajdani bejáratához őrt állítottak, az őrnek bódéja volt és fegyvere, senki nem mert belépni a díszes kovácsoltvas kapun, az érkezők, talán sejtettek valamit, vagy nem találták magukhoz illőnek a vakító márványlépcsőket, amelyek felvezettek, így aztán kiváló érzékkel azonnal a hátsóbejáratot keresték. Ott valóban nem állta útjukat senki, az őr helyén egy vadonatúj idő nyílott, olyan, amit nehéz megtanulni annak, aki nem hajlandó lemondani a közönséges időkről. Körülírhatatlan neszek, a félmozdulatok nyisszenései, a hátsóudvarban véres lötty folyt végig a kövön, a rács előtti mélyedés visszatartotta, keringett lustán, majd egyre gyorsult a hömpölygése, már pörgött, a szennycsatorna szürcsölve szippantotta be, amíg le nem csordogált a következő utánpótlás.

Valaki mégis lehet itt, nem számított már, hogy kicsoda, csak feltűnne, törné meg ezt a mozdulatlanságot, de nem jött senki, és Hajas Rozál nem bírta tovább a cseppek esését, a visszhangzó loccsanásokat, a semmi gyűrűzését, ezt a katasztrófa előtti halódó elvontságot, elejtette bőröndjét, kezét fülére tapasztva újra menekült. Lépcsőkön fel, lépcsőkön le, ugyanazon a szinten bolyongott, azért ment föl néhány fokot, hogy ugyanennyit lejöhessen, míg egyik félemeleten egy ajtó előtt hangokat nem hallott. Belépett, a bentlévők nem kapták fel a fejüket megjelenésére, tudomást sem vettek a jövevényről, az ágyához sem vezették, mégis megtalálta valahol középtájon, ment keresztül a termen egészen addig, amíg meg nem torpant, mert megérezte, hogy megérkezett. Fáradtan leroskadt, az ágyneműnek kórházszaga és -felirata eszébe jutatta, hová keveredett, kétkedve szimatolt, mert első látásra, ami körülvette, lehetett akár sokmodelles műterem, ahol remekművek és dilettáns kontármunkák kerülnek le az ágyakról.

A hatalmas termet metszett üvegajtók választottak el a tekintélyes méretű terasztól, ha kitárták a tengerre nyíló szárnyakat, egybeolvadt a betegszobával, a tér végtelenné vált, a tengerben folytatódott, mégsem mert senki leszállni a kényelmetlenül biztonságos vaságyról, hogy visszagyalogoljon a tengerentúlra, mert ki akart itt Mózessé lenni? A fehérre festett vaságyak hozzátartoztak az újonnan bevezetett időszámításhoz, a rugók megnyúlva nyekeregtek. Fehér és átlátszó keveredett, lepedők lógtak, víz a butéliában az asztalon, abból állt a rend, hogy nem volt körülöttük semmi, csak az üres fegyelem.

Kislányok – szerettek becézni, a fecskendőt, a fogót, a szikét, Cska nővért, aki jött berregve, füstölögve, mint egy traktor és felszántott mindent és mindenkit –, kislánykák, kislánykácskák, vozdusnaja vanna, gyerünk, gyerünk. Hajas Rozál kicsit még kivárva fészkelődött a nyikorgó vaságyon, aztán zavarában – olyat tett, amit soha, de soha nem gondolt volna magáról – kétségbeesetten utánozta az asszonyokat, lányokat, ahogy engedelmesen vetkőztek. A terem megtelt a meztelenség szagával, kibomlottak a combok, a mellek, mint egy reneszánsz vásznon, csak a szegény piktor változott ebben a hullámzó bujaságban remegő térdű főorvossá, aki odamehetett még egyszer utoljára akármelyikükhöz, magához vonhatta a fehér testüket, odaszoríthatta fülét a kibuggyanó mellekre, hallgatózott, közeledett, hallgatózott, vészesen közeledett, de addigra meg is csömörlött az egésztől, mert egyre merevebb szögeket írtak le a karok, a térdek, kitekeredett fejű próbababák hevertek szanaszét, végigsimította szakállát, erőt gyűjtött a vizit befejezéséhez, már-már kifordul az ajtón, ha Hajas Rozál be nem mászik az ágya alá. De bemászott, felhúzta térdét, nem látszott belőle semmi, a haja talán, cincogott, és arra gondolt, jobb lenne a papesznak kocsonyát főzni, ha nem venne levegőt, mint most a pókhálók között, nem érezné a bűzt, befogná a fülét is, hiába ütögetné a partvissal a padlóját a fenti szomszéd, azonnal másszon ki, a főorvos nem boldogult vele, gurnyasztott, míg ágyalattostul be nem borította Cska nővér irdatlan teste. Párnás kezével kotorászott a pókhálók között, vigyorgott, végre olyasvalaki kerül a keze alá, aki nem hajlandó engedelmeskedni. Hát hiszen láthatják, kénytelen fellépni, higanyszeme fénylett, akár a macskáé, izmai megfeszültek, mélyen előrehajolt és hirtelen mozdulattal kirántotta áldozatát az ágy alól. Mint levágnivaló jércét, úgy szorította a hóna alá, és ellentmondást nem tűrve tapasztotta a hüvelykujját a fogoly pulzusára. A többiek is begyakorlottan kaptak a csuklójukhoz, az egész terem csendesen számolt. Hajas Rozál remegett. Ilyennek képzelte a titkos szekták együttléteit, biztos volt benne, hogy a mormolás végén őt áldozzák majd fel, eszébe jutott a hátsóudvar, a szennycsatorna lefolyója, de nem történt semmi.

Amikor magához tért, kezdte megérteni lassan, nem is fog, mert csak látszatok vannak, képzelgések, valóságként a nagy kék ég terpeszkedik a végtelen terasz fölött, és a legkékebb szemű Raszma mered rá a szomszédos ágyról, Raszma, aki esténként, ha megelégelte a napi hódítást, becsukta a tengert a nagy üvegajtókkal, csokoládémázas cukorkát szopogatott és rászürcsölte a sűrű fekete teát, s ha kellett, megnyugtatta őt, hogy az ágyában nagyobb biztonságban van, mint alatta. Ejnye, ejnye, fenyegette az ajtóból főorvos, mert tudnivalóan a doktor azokat a lukas tüdejű nőket szerette tölcséres fülével hallgatni, akik kamaszkorukban a legteljesebb fejlődésen estek át. Rosszallása leginkább a jövevény testi hiányosságainak szólt, mert Rozálnak – aki elakadt valahol az evolúcióban – mellben is csak haja volt, erős szálú, védelmező stóla rejtette, nem kellett semmitől tartania, nagyobb védelem alatt állt, mint gondolta.

Reggel aztán jobbnak látta, ha beáll a többiek közé, és nem tiltakozik tovább. Horpadt oldalú nagy alumínium bödön előtt tekergett a lányok sora. Amikor odaért a tartályhoz, ahogyan a többiektől látta, elfordította az edényen a csapot, folyt a sötétlila mangános víz – mint higiéniájukra sokat adó kuplerájokban –, csordogált a félliteres üvegbe, a vécé előtt foglalhatta a helyét a következő sorban, és ha feltárult végre az ajtó, mindenki beoszthatta a kagyló fölött a fejadagját. Néhány napi begyakorlás után rájött, ennyi víz tökéletesen elegendő a tisztálkodáshoz. Mert az Égszínkék Öbölben nem voltak fölösleges dolgok, a tenger kivetette a partra a döglött delfineket, ahogyan azt kell, elzárva a kacatos világtól, itt saját létük vált fölöslegessé, ezért azt tettek vele, amit jólesett. Raszma Shalvát szerette, a grúz férfiak vadak és szenvedélyesek, így suttogta a kórházszagú paplan alatt, nem érdemes a lázgörbéjüket figyelni, romantikára pedig nincs idő, szeretkeztek és kész, nincs ezen mit bonyolítani, hozzátartozott a szanatórium rendjéhez, ahogy a kiporciózott vaj, az esti vinyigret vagy az étkező bejárati ajtajánál csapolható kumisz. Hajas Rozál soha nem ivott belőle, szentül hitte, az bolondítja meg ezeket a szerencsétleneket, megvan neki a maga baja, még hogy itt is kifogjon egy Hajast, könnyű Raszmának ott fönn északon, ahonnan ide került, lehűtheti magát a Balti-tengerben, de ő mit kezdjen majd odahaza ezzel a féktelenséggel. Raszma jóízűen nevetett, te szegény, te, és még nagyobb vakmerőséggel dolgozta fel újra és újra saját életét, mintha előre elolvasta volna az egészet, úgy ahogy lesz majd egyszer, és fölösleges részeket dobott ki belőle, ha nem tetszettek neki, helyettük folyton beleélt újabb és újabb epizódokat. Ez a teljes tisztulás, összegyűjtötte a partra vetődött medúzákat, kosarába rakta, ha megtelt, belemarkolt, remegtek ujjai között, mégsem undorodott tőlük, állt a tengerparton meztelenül, és kente magára a nyálkás medúzákat, égették, csípték, nem bánta, kiűzte testéből a nyavalyát, aztán eltűnt, talán lement a faluba, ott lehet igazán ízes kumiszra lelni, de valószínűbb, hogy nem fűzött hozzá semmit, mert magyarázkodás nélkül szeretett élni.

Egy napon őt is magával vitte, Rozál pedig nem tiltakozott, sejtette, úgyis hiába tenné, mennie kell. Ahogy leereszkedtek a meredek tengerparti úton, a település odalenn még kisebbnek látszott, mint amilyennek a magasból tűnt. Néhány szegényes viskó, lakókat nemigen látni, itt-ott átkóválygott előttük egy-egy kába Shalva, nem vett észre rajtuk semmi különlegeset, nyoma sem maradt vadságnak és szenvedélynek, közömbösen biccentettek és továbbmentek, statisztaszerepet osztottak rájuk, mintha más dolguk nem lett volna azonkívül, hogy megmutatják magukat és kisétálnak az Öbölből.

Vásárolni fogunk, makacsolta meg magát Raszma, ő meg nézett rá, ugyan mit lehet venni ebben a porfészekben Shalvákon kívül, majd meglátod, és eltűnt az egyik roskatag házban, és pár perc múlva egy hatalmas szőnyeget húzott maga mögött, egyedül nem is tudta vinni a jókora hengert. Lépdeltek a forró harsogásban, elől Raszma, hátul Hajas Rozál, aki nem értette, miért pont itt kellett megvenni ezt a lomot, ezernyi gond lesz belőle, a szállítást a repülőtéren majd jól megfizettetik. Folyt róluk a víz, mégsem álltak meg pihenni, mintha kötelező feladatot teljesítenének, cipelték terhüket az országút közepén. Van, amiért messze kénytelen elmenni az ember, hogy hazavihesse, győzködte Raszma. Rozált bosszantották az efféle érzelgős bölcsességek, ideig-óráig kapaszkodhat beléjük a rászoruló, egyszer azonban rá kell döbbennie, hogy nem mentenek fel semmi alól, bármennyire is hiszi, s abban a pillanatban szertefoszlanak, mintha soha ki sem találták volna őket. Nem akart több ezer kilométerről szőnyeget vinni a Rafandába, még nem vallotta be, de hazamenni se vágyott, mert végre nem érezte a konyhájuk szagát.

Odahaza tél lett addigra, az Öböl virágzó mandulafáit pedig váratlanul betakarta a hó, a változás mégsem tűnt fel senkinek, nem kívánták az ágakat lerázni, leszippantani, tisztába tenni, lefordítani, megérteni és beszélni róla, jobbnak látták az ablakmélyedésből figyelni, nosztalgia nélkül. Hosszas tépelődés után elhatározta, mindenről beszámol Hajasnak, legszívesebben a papesznak írna, de az nem képes elolvasni, helyette bizton számíthat a partvisos szomszédokra, mert azok folyton idegen leveleket bújnak, biztos abban, hogy az ő levelét ugyanúgy hangosan betűzik majd a lépcsőházban, ahol az ablak rég kitört, nincs, ki becsináltassa, így az is hallja, aki az udvaron a szőnyeget porolja, de mire a prakker megállna a kezében, odafent szépen összehajtogatják a levelét, visszateszik a borítékjába, leragasztják, még azt is ráírják, saját hibájukon kívül megrongált állapotban érkezett, becsempészik a levélszekrénybe, és úgy mennek be a lakásaikba, mintha nem tudnának semmiről, mint a virágzó mandulafák, havazik, a biológia mégis azt játssza, hogy itt nincs tél, már hogy lenne, csak botrány, micsoda botrány, esténként a sötét konyhában a papesz ül a hokerlin és óbégat, aztán a második agyvérzése után már csak hangtalanul tátog; ha nincs áramszünet, lassan mozgó szájáról le lehet olvasni: hol marad el ilyen soká Rozál?

Raszma kibontja a szőnyeget, széthengeríti a teraszon, kékesen csillog, nem szabadulhatnak, közelebb, egészen közel hajolnak, belefekszenek, belesimulnak és élvezik, hogy nem nyikorog alattuk a vaságy, rájuk nehezedik az égszínkék ég, nem bírják tartani, elgyengülnek, Cska nővér hőmérőt dug a hónuk alá, így alszanak el, mélyen, kábán, a fejük összeér. A hosszú folyondárszálak egyre sűrűbbekké válnak, akár a repkény, kezdik benőni arcukat, egyre kevesebb látszik belőlük, befutják szemüket, orrukat, máris összefolynak, feloldódnak, eltűnnek, a tincsek hullámai egyre magasabbra csapnak, sejteni lehet csupán, valahol egyszer valamikor, de arra is egyre rakódnak a hámrétegek, beborítva a végső hordalékot. A haj – erős, eltéphetetlen horgászzsinórból – elkészült, a nehezebbje ezután következik, a testet hozzánöveszteni, rugalmas izomnyalábokat eresztve, mert a kéz alatt ott kell lennie a hőmérőnek, nyílik az ajtó, az ajtónyílásban Cska nővér higanyszeme, a hatalmas test föléjük hajol, kiragadja a hőmérőt, meg sem nézi, rutinosan megrajzolja a lázgöbéjüket, a főorvos úr megmondta előre, a viharos tenger medúzákat vetett a partra, az Égszínkék Öbölre rászakad az este. Reggel majd megírja.


Hosszú kísérletezés után a Medúzaszüret volt az első írásom, amelyben sikerült megteremtenem azt a hangulatot és atmoszférát, amelyben igazán jól érzem magam. Valamilyen értelemben benne van minden azóta született szövegemben. Ha egy szóval kellene jellemeznem, azt mondanám, kényelmes. Változó ízlésemet sem töri fel, talán ezért ragaszkodom hozzá.

— Két mesekönyv és két, társszerzőkkel közös novellás kötet után 2004-ben jelent meg első önálló, novellákat tartalmazó gyűjteménye, azaz, ha a szó nem legszorosabb értelmében is, de formailag elsőkötetes szerző. Nevét ma még valószínűleg kevesen ismerik, de nem baj, van idő, majd megtanulják. Ahogy Berniczky Évának is volt türelme és hagyott magának időt arra, hogy a prózaírás mesterségét is megtanulja. A többi pedig adott volt: a tehetség, a sajátos, különös elbeszélői hang és szemlélet, s nem utolsó sorban egy különös világ, melyről a magyarországi olvasók szintén keveset tudnak. A határon túli magyar irodalomról bizonyára mindenkinek főleg Erdély jut eszébe, aztán a Felvidék s talán a Vajdaság is. Kárpátalja, Ungvár, ahol Éva él és dolgozik, alighanem senkinek, vagy legalábbis igen keveseknek. Novellái erről az ismeretlen világról is tudósítanak; bármely írását vesszük kézbe, az szociográfiai értelemben is érdekes lesz éppen ezért. Furcsa ízek, szagok, különös városi és természeti tájak, s bennük nyomorúságosan élő és pusztuló szerencsétlen emberek: magyarok, ukránok, oroszok; egy szörnyű birodalom összeomlása után itt maradt vegetáció. Mindezt az a magyar nyelv is tükrözi, melyen novellái megszülettek; egy-egy ismeretlen ízű, rontott oroszságú – mert magyarosodó – szó külön világokat tár fel történeteiben, szereplői életében, s visszamutat arra a valóságra, melyből vétetett. Persze ezek a jellemzői csak a külsőhöz kapcsolódnak; ezen az alapon Berniczky Éva novellái lehetnének pusztán kuriózumok, egy idegen, extrém világ lenyomatai, melyekben jó turista módjára álmélkodva és szörnyülködve sétálgatunk, hogy aztán hazatérve elmeséljük: hát hihetetlen mi minden van itt a szomszédban. Lennének akkor ezek a novellák bédekkerek meg szociológiai tanulmányok, publicisztikai tudósítások. Éva – aki szerintem az utóbbi években feltűnt prózaírók egyik legeredetibb és legnagyobb tehetsége, ráadásul par exellence novellista, ami hiánycikk a mai magyar irodalomban – mindennél sokkal többet ajánl olvasóinak. Mert igaz ugyan, hogy bevezet bennünket egy sajátos valóságba, mely művei alapját képezi, ám onnét nagyon messzire tud rugaszkodni. Groteszk-abszurd, szürreális epikai világában szerencsétlen, szánalmas és szánalomra méltó szereplői – még ha nem tudnak is róla – a létezés legáltalánosabb, egyetemes kínjaival (is) küszködnek, fuldokolva a szájukig érő pusztulásban. Mert itt minden pusztul: ember, táj, város; s minden reménytelenül foglya e pusztaságnak, a lefelé hullásnak. A történetek sűrű, intenzív – néhol expresszionista jegyeket is mutató – nyelvi megalkotottsága kivételes erejű. Ez az epikai világ és elbeszélői szemlélet komornak tetszhet első pillantásra, de a mélyén ott rejtőzik a humor és az irónia is. Ezekből az elemekből keverődik ki az elbeszélő sajátos viszonya a megjelenített epikai valósághoz: egyszerre közelít hozzá szeretettel és megértéssel, de távolságot is tart vele szemben. Az epikai valóságban feltűnő figurák egyszerre áldozatok, kiszolgáltatott esendő emberek, s egyben vétkesek is, akik tehetetlenkedve szemlélik sorsuk hanyatlását; nincs felmentés, de moralizáló ítélkezés sincs.

Az eddig leírtak inkább az irodalomtörténész – kritikus szavai voltak. Pedig valójában csak annyit akartam: Berniczky Éva történetei engem beszippantanak, húznak magukkal, mint az örvény, s örömmel hagyom, hogy elsodorjanak.

Dérczy Péter


Az összeállítás megjelent:
Novellisták könyve, Noran, Bp. 2005.