Balla D. Károly

(?) Kötődés (!)

(Egy kis előtörténet) Ennek a cikknek az első változatát 1988 januárjában vetettem papírra. A lap [a Kárpáti Igaz Szó] szerkesztői túlságosan élesnek érezték a hangját, így javaslatukra elkészítettem egy újabb, tartózkodóbban fogalmazott, de ugyanazokat a tényeket és gondolatokat tartalmazó verziót. (Ez februárban történt.) Némi közösen végzett kerekítés, tömörítés után az akkori szerkesztő már megjelentethetőnek tartotta az írásom, de a biztonság kedvéért lefordíttatta oroszra és elvitte területi pártbizottság sajtó-alosztályára jóváhagyás végett. (Március.) Három hónap elteltével még sem elutasító, sem engedélyező döntés nem született. Ezután, többszöri sürgetésre, a szerkesztőség azzal kapta vissza a kéziratot, hogy a döntést a szerkesztőre bízzák. Eddigre azonban (júniust írunk) a cikk néhány utalása, kérdésfelvetése elavult, így én magam kértem, hogy újra átdolgozhassam cikkemet. Most ezt a legújabb, immár harmadik változatot ajánlom az Olvasó (és az illetékesek) figyelmébe.

(Nyilvános vita) Állandó érdeklődéssel figyelem a szovjet sajtóban azokat a publikációkat, állásfoglalásokat, melyek a nemzetiségi kérdést érintik. Örvendetes, hogy e témával mind gyakrabban foglalkoznak vezető politikusaink, közíróink, művészeink, mert ezzel is hozzájárulnak ahhoz, hogy a köztudatban eloszlassák a nemzetiségi viszonyok problémamentességének a tévhitét, s a nyilvánosság jegyében a lakosság mind szélesebb rétegeit vonják be az együttgondolkodásba.

E folyamat természetes megnyilvánulása, hogy időről időre a Kárpáti Igaz Szó is helyet ad azoknak a hozzászólásoknak, melyek vidékünk magyarságának nemzeti önismeretével, az anyanyelvi oktatás kérdéseivel stb. kapcsolatosak. Fokozott figyelemmel olvasom ezeket a publikációkat, s nemcsak azért, mert az e tárgykörben megjelent írások közül az elsők egyikének szerzője voltam, és „Internacionalizmus és nemzeti önismeret” c. cikkem amolyan vitaindítónak bizonyult, hanem azért is, mert a hozzászólókkal együtt úgy érzem, erről a hosszú éveken át tabunak számító témáról beszélni, eszmét cserélni, nyilvános vitát folytatni nem jelent kevesebbet, mint azt, hogy a problémák megoldása felé megtesszük az első lépést.

Hogy a vitában újra megszólalok, arra mindenekelőtt az késztet, hogy az olvasók által felvetetett néhány kérdés nyitva maradt, illetve nem nyert – szerintem – kellő megvilágítást. Itt első sorban Jőröss Béla január 6-án megjelent cikkére gondolok, melyben a szerző az itteni magyarok áttelepülése, kivándorlása ellen emelt szót. Osztom véleményét, amikor kifejti: „a szülőföld szeretetének, tiszteletének, megbecsülésének kérdése” érdemes arra, hogy beszéljünk róla, s a kárpátaljai magyarok kitelepülésének hírét én is, mint ő, „szomorkásan veszem tudomásul”. Az itt maradók számára ez valóban fájó pont, hiszen nemcsak egy baráttal, rokonnal, ismerőssel leszünk így szegényebbek, hanem azok száma is csökken, akik vidékünk magyar kultúrájának, hagyományainak, anyanyelvünknek itt voltak ápolói, használói. A „szomorkás” tudomásulvételen túl szeretném kifejteni véleményemet ezzel kapcsolatban – más problémákat is érintve – néhány elvi és gyakorlati kérdésről.

(Alanyi emberi jog) Minden felnőtt embernek alapvető joga eldönteni azt, hol, a világ mely országában kíván élni. Ezt az ENSZ alapokmánya, a negyven évvel ezelőtt érvénybe lépett „Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata” is tartalmazza, melyet annak idején a Szovjetunió is elfogadott, s amely 1988 májusában jelent meg először hazánkban nyomtatásban, az országos béketanács folyóiratában.

Tudjuk: korábban akadályokat gördítettek azok elé, akik e jogukkal élni akartak. A kivándorolni szándékozót elbocsátották munkahelyéről, kizárták a társadalmi tömegszervezetekből, épp hogy hazaárulónak nem bélyegezték.

Szögezzük le: a bürokraták mesterkedései még senkit sem térítettek el kivándorlási szándékától.

Tapasztaljuk, hogy ezeket az anomáliákat társadalmunk lassan kiveti szervezetéből, s a visszatartás helyett a megtartásra helyezi a hangsúlyt.

Hogy mi módon lehetne vidékünk magyar lakosságát érdekeltebbé tenni az itt maradásban? Igen összetett kérdés. Első megközelítésként talán igyekezzünk a kivándorlás néhány okát behatárolni.

(A „közvetlen” okok) Vajon miért hagyja el egy kárpátaljai magyar (fiatal)ember szülőföldjét? Zárjuk most ki a „közvetlen” – valójában sokszor inkább közvetett! – okot, hogy megszeretett egy ellenkező nemű magyarországi fiatalt, s összeházasodásuk után együtt akarnak élni. Zárjuk ki pedig azért, mert ha valóban ez lenne az egyetlen fő ok, akkor – mint Jőröss Béla is említi idézett cikkében – a házastársak felének nem ott, hanem itt kellene letelepednie. Ugyanígy ki kell zárnunk a családegyesítést is, mert szülőhöz (vagy épp gyermekhez), testvérhez is mindig innen oda akarnak költözni a rokonok, s nem fordítva. Épp ennek az egyirányúságnak az okát kell keresnünk.

Ne vádoljuk kivándorló honfitársainkat jellemhibával sem. Mert bár lehet, hogy áttelepülésük „közvetlen” oka az, hogy hazafias érzései fejletlenek, felelősségérzése kialakulatlan, azonban mindennek társadalmi háttere van.

Általában: minél gyakoribb egy jelenség, annál valószínűbb, hogy szociális, és nem pedig személyes okok motiválják.

Milyen mélyebb indítékokat hozhatunk hát fel? Szerintem a következőket.

(Életszínvonalbeli, anyagi különbségek) Bár igaza van Jőröss Bélának abban, hogy „a megélhetéshez külföldön is jól kell dolgozni”, nem közömbös, hogy azonos intenzitású munkáért milyen bért kap, abból mit tud megvásárolni a dolgozó. Egyáltalán nem mindegy, hogy átlagos fizetésből hány kilogramm – és milyen minőségű – húst, hány pár – és milyen fazonú – cipőt tud megvenni, továbbá, hogy egyáltalán hozzá tud-e jutni a szükséges cikkekhez, s ha igen, egyszerűen leveheti-e a polcról, vagy óriási sort kell érte állnia, netán egyáltalán nem tudja beszerezni (gondoljunk csak a szemes kávéra!)

Persze ellenpéldák tömegét sorolhatnánk fel: nálunk olcsóbbak a gépek, kisebb a lakbér stb. – ám úgy tűnik, ezek nem kompenzálják a mindennapi szükségletekben mutatkozó különbségeket (hiszen, ha így lenne, akkor befelé is vándorolnának).

(Ne mélyedjünk el most abban, miért ilyen a mi gazdaságunk, miért akadozik az ellátásunk – az okok felderítése országos szinten folyik. Ugyanakkor tudjuk, hogy Magyarország is nehézségekkel küzd, az életszínvonal emelkedése megtorpant. Egyelőre azonban a megélhetés minősége még mindig jobb ott, mint itt, és én ebben látom a kivándorlás egyik fő okát.)

Az ember azonban szívesen vállal nehézségeket is, ha a szülőföld iránti kötődése erősebb az elszakító erőknél. Mi lehet az oka, hogy e kötődés nem elég erős?

(Erkölcsi, lelki tényezők) Jőröss Béla írja: „A haza iskoláztat, képzettséget, műveltséget ad, munkahelyet biztosít, emberré nevel – egyszóval áldoz ránk. Cserében ezért mindenkitől elvárja, hogy tudásához, tehetségéhez mérten teljesítse állampolgári kötelezettségeit, becsületes, tisztességes, jó munkával gyarapítsa közös javainkat.”

Szerintem a dolog fordítva igaz. Ugyanis a dolgozó tartja el az országot és nem az ország a dolgozót. Ha egy ország többet áldozna állampolgáraira, mint azok őrá, tönkremenne. Egyszerű képlet: érték nem keletkezik a semmiből, csakis dolgozó emberek állíthatják elő. Egy ország csak úgy és csak akkor gyarapodhat – a mienk ezt teszt –, ha dolgozóinak nagyobb a hozzájárulása a társadalmi javakhoz, mint az általuk (és munkaképtelen hozzátartozóik – gyermekek, nyugdíjasok – által) felélt, elfogyasztott értékek.

Gyermekeink óvodai ellátása, iskoláztatása, szüleink nyugdíjának folyósítása csakis az általunk és az előző generációk által végzett értékteremtő munka révén lehetséges. Nem a haza „áldoz” tehát reánk saját (??) javaiból, hanem az általunk létrehozott javak egy részét – szociális juttatás formájában – bocsátja rendelkezésünkre. Az egyének tehát nem iskoláztatásukért, gyógyíttatásukért stb. cserében dolgoznak, hanem az ország iskoláztatja, gyógyíttatja őket: cserében értékteremtő munkájukért. A létrehozott érték az ok, a juttatás az okozat, s nem fordítva.

Ez a szemlélet országunkban még csak most eresz gyökeret. Az állampolgárral még lépten-nyomon azt éreztetik, az állam tartja el őket. Ha kap valamit, úgy kell tekintenie, mintha az állam hozott volna áldozatot érte. Úgy gondolom, „több szocializmust” követelő korunkban, amikor az emberi tényező egyre inkább előtérbe kerül, az öntudatos polgároknak meg kell érteniük: ők a gazdái szocialista hazájuknak. Ez lehet az alapja hazafiságuknak, s nem az, ha az ország eltartottjainak hiszik magukat, s emiatt érzelmi kötődésükben a kiszolgáltatottság, a kisebbrendűségi érzés dominál.

A fentiek országos vonatkozású megállapítások. A kárpátaljai magyarságra szűkítve a kört elmondhatjuk, hogy a kisebbségi érzés körünkben még fokozottabb. Gyakran érzik, hogy másodrendű állampolgárai az ukrán köztársaságnak, a szovjet hazának.

Ahelyett, hogy kirívó példákat hoznék fel, azt, hogy engem már figyelmeztettek, ne beszéljek magyarul, hiszen „ukrán kenyeret” eszem, vagy azt, hogy fizikus koromban az egyetemen – mert barátaimmal magyarul társalogtam a folyosón – kioktattak a „kötelező nyelv” használatáról (egyik megjegyzés sem származhatott művelt embertől), ahelyett inkább néhány általános, többször szóvá tett jelenségre hívnám fel a figyelmet.

(Két- és háromnyelvűség) Éppen e vitasorozat kapcsán írt sajtónk a kétnyelvű (ukrán-magyar, orosz-magyar) feliratokról. A pozitív példák ellenére még mindig a negatívak dominálnak. Ha a beregvidéken egyre gyakoribbak is a kétnyelvű feliratok, nem mondható ez el sem az ungvári, sem a munkácsi, sem a szőllősi járás magyar falvairól. Hogyan érezze hát magát megbecsült állampolgárnak az a fölműves, aki színmagyar, vagy magyar többségű szülőfalujában nem, vagy csak alig lát magyar feliratot? Ezek megléte vagy hiánya még mindig a helyi vezetés szeszélyén múlik. (Hadd említsem meg, hogy ukrán kollégáim meg a túl sok orosz és túl kevés ukrán feliratot sérelmezik!)

Hogyan ne érezze magát hátrányos helyzetűnek az a fiatal, aki magyar iskolában szerzett érettségi bizonyítványával egyetemi felvételije során tudásáról nem adhat számot azon a nyelven, amelyen tanulta. (Tudjuk: az idén „utolsó percben” érkezett egyetemünkre a felsőbb utasítás: mindenki olyan nyelven teheti le a felvételi vizsgákat, amilyen tannyelvű iskolába járt. Egy héttel később lapunk még az ellenkezőjéről volt kénytelen tájékoztatni olvasóit. Csak a szülők, olvasók leveleinek, táviratainak, tekintélyes emberek közbenjárásának köszönhető, hogy az intézkedés megszületett. Nem megalázó-e, hogy mindezt kérni, követelni kell? És jövőre újrakezdődik, hiszen a határozat csak erre a tanévre vonatkozik!)

Hogyan ne érezze sértve magát az a magyar, aki szülővárosának nevét nem használhatja anyanyelvén? Talán életében nem mondott mást, mint „Beregszász”, de ha – például mint élenjáró munkással – interjút készít vele a területi televízió, figyelmeztetik, hogy mondjon Beregovót. Ha cikket ír vállalata eredményeiről az újságba, a város nevét akkor is kijavítják. Az olvasó, tévénéző bizonyára tudja: mindez felsőbb utasításra, a területi pártbizottság állásfoglalása alapján történik. Talán bele is törődik. De várhatjuk-e tőle, hogy szülőföldjéhez erősen kötődjön, ha nevén sem nevezheti?

Hasonló a helyzet magának a területnek a megnevezésével is. Nyilvánvaló, hogy az oroszból, ukránból fordított „Kárpátontúli terület” magyar szövegben erőltetettnek, idegennek hat, de senki sem kérdőjelezi meg, ha a vidék pontos, hivatalos közigazgatási megnevezéseként használja a helyi sajtó. Az azonban újra másodrendűségi érzést szül, ha puszta említésben, jelzős szerkezetben sem fordulhat elő a „Kárpátalja”, „kárpátaljai” szavak. Hiszen itt önmegnevezésünkről van szó, mely történelmileg alakult ki. Mi magunk számára semmiképp sem lehetünk Kárpáton túliak.

Tudjuk, milyen politika események közepette volt rövid ideig e megnevezés hivatalos neve a vidéknek. Sem azokat az időket nem kívánjuk vissza, sem azt, hogy ez ismét közigazgatási névvé váljon. Csak azt, hogy amikor inkább csak az etnikumról, a vidékről, a földről van szó, akkor azzal a szóval élhessünk – sajtóban, rádióban, tévében is –, amelyet köznapi beszédünkben, barátaink vagy családunk körében használunk. (Különösen furcsán hat, amikor magyarországi vendégeink szájába adjuk az „Uzsgorod, Mukacsevo, Kárpátontúl” szavakat!)

Két- és háromnyelvű közegünkben, ahol a magyar ajkúak tisztában vannak a hivatalos ukrán, orosz kifejezésekkel, rugalmasabban kellene kezelni ezeket a dolgokat, jobban ügyelni arra, hogy a nyelvszokáson, a nyelv logikáján, szabályain ne tegyünk erőszakot. A szülőföldhöz való kötődésnek egy-egy szála szakad el minden alkalommal, ha idegen vagy tükörfordításos szóval vagyunk kénytelenek megnevezni olyasmit, aminek magyar neve is van.

(Vívmányainkról) Nem szeretném, ha fenti szavaim panasznak, netán vádaskodásnak tűnnének. Magyarok ezreivel együtt én is tapasztalom azt a fokozottabb figyelmet, amelyet nemzeti igényeink érvényesítése iránt tanúsítanak az illetékesek. Az előbbi témánál maradva egy évvel ezelőtt még a magyar falvak nevét is ukránul használta a sajtónk. Most négy város kivételével már minden helyi földrajzi nevet anyanyelvünkön használunk. (Éppen ez a négy kivétel teszi paradoxszá a helyzetet.)

Megoldódott számos más probléma is. Megvalósulóban van magyar tannyelvű iskoláinkban Magyarország történelmének oktatása, megtörténtek a legfontosabb lépések egy magyar irodalmi folyóirat létrehozása terén. Hét olyan irodalmi-művelődési kör alakult vidékünkön, mely a magyar nyelv ápolását, irodalmunk beható tanulmányozását, nemzeti hagyományaink jobb megismerését és továbbfejlesztését tűzte ki célul. Kibővítette tevékenységi körét a József Attila Alkotóközösség, irodalmi-kulturális melléklete indult lapunknak stb., stb. Teljes igazságtalanság lenne hát nem észrevenni a fejlődést, elsiklani olyan eredmények felett, melyek megvalósítása korábban szinte lehetetlennek tűnt.

Ám éppen e vívmányok fényében tűnnek még jobban szembe a hiányosságok, a szemléletbeli merevségek, rossz beidegződések. Olyanok, amelyek hozzájárulnak a magyar lakosság aggasztó méretű áttelepüléséhez.

Tudom, s tudjuk mindnyájan, hogy sok gond megoldása hosszú időt vesz igénybe. Vannak azonban könnyen áthidalható problémák. Ezek közül hoztam fel néhányat. Elegendő lenne ugyanis a helyi tanácsokat kötelezni, hogy a magyar többségű falvakban minden felirat kétnyelvű legyen; elegendő lenne, ha egyetemünk vezetői közbenjárnának az illetékes minisztériumnál: egyszer s mindenkorra engedélyezzék a magyar nyelvű felvételizést. Csak a tévét, a rádiót, sajtót kellene felszólítani: bátran használják azt a négy városnevet is magyarul, s ha egy interjúalany vagy levélíró „Kárpátalját” ír, azt nem kell feltétlenül kijavítani.

Ilyen egyszerű lenne? Néhány intézkedés, és megszűnnének az áttelepülések? Aligha. Azonban a nemzetiségi viszonyok tökéletesítésének, a nemzeti kisebbségek nyelvi szükséglete kielégítésének elengedhetetlen lépcsőfoka lenne.

(Jámbor szándék) Mint a lap hasábjain zajló vita is megmutatta, igen sok olyan kérdés van, mely további mérlegelést, tanulmányozást igényel. Egyesek ezt, mások amazt tartják fontosnak, egyik nyilatkozó így, a másik amúgy oldaná meg. Némely kérdést egyének vetettek fel, másokat intézmények, s bizonyára vannak olyanok, melyek eddig nem is kerültek napirendre.

Mi lenne megoldás? Hogyan érhetnők el, hogy ezek a problémák ne alkalomszerűen, esetlegesen jussanak az illetékesek tudomására, hanem átgondolt terv keretében, felelősen gondolkozó személyek körültekintő vizsgálódása, felmérése alapján? Mit tehetnénk azért, hogy mielőbb megvalósuljanak azok a szándékok, amelyeket Gorbacsov elvtárs így fogalmazott meg az SZKP KB 1988. július 29-i plénumán: „Szó van úgyszintén azon nemzetiségek nemzeti-kulturális igényei érvényre juttatása jogi garanciáinak kibővítéséről, amelyek állami és territoriális formációk határain túl élnek, vagy nem rendelkeznek ilyenekkel.” Mi, állami és területi autonómiával nem rendelkező kárpátaljai magyarok hogyan tudnánk legautentikusabban érvényre juttatni nemzeti-kulturális igényeinket?

Azt gondolom, úgy – és erről érintőlegesen már szó esett lapunk hasábjain –, hogy módot kapnánk az Ukrajnai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetségének létrehozására, mely szövetség azután, közvetlenül együttműködve a területi pártbizottság keretében nemrégiben alakult, nemzetiségi ügyekkel foglalkozó bizottsággal, valamint az illetékes tanácsi osztályokkal, érdemben képviselhetné vidékünk magyar kisebbségének érdekeit.

Két év múlva kétszázadik évfordulója lesz annak, hogy Bessenyei György, a magyar felvilágosodás vezéralakja megjelentette „Egy magyar társaság iránti jámbor szándék” c. írását. Tudjuk, elgondolása csak a következő században, a Magyar Tudományos Akadémia megalapításával valósult meg. A mi századvégünk minden bizonnyal több reménnyel kecsegtet, s e „jámbor szándék” kinyilvánításától számítva nem kell harmincöt évet várnunk a megvalósulásáig. A nyíltság, a demokrácia mind nagyobb mérvű megerősödése bizakodóvá tehet minket, s hozzájárulhat ahhoz, hogy egy ilyen kulturális szövetség létrejöhessen, s az említett „jogi garanciák” megtestesítője legyen.

Mindez elengedhetetlenül fontos lenne ahhoz, hogy a kitelepülők száma csökkenjen, s hogy az itt maradók jobban szeressék szülőföldjüket, teljes mivoltukkal kötődjenek hozzá. Csak így, nemzeti arculatunkat, kultúránkat, anyanyelvünket megtartva lehetünk teljes értékű, hasznos polgárai hazánknak, harcosai az átalakításnak. Sőt, internacionalistákká is csak így válhatunk. Mint Gorbacsov elvtárs mondotta az SZKP KB 1988. február 18-i plénumán: „Erőnk forrása nemzeti kultúrák szabad fejlődése, amelyeket testvérnépek és az egész emberiség szellemi tapasztalatai gazdagítanak. Az igazi internacionalizmus, a népek igazi barátsága csak akkor lehetséges, ha mélyen tiszteljük minden nép méltóságát, becsületét, kultúráját, nyelvét és történelmét, ha e népek között széles körű a kapcsolat.”

E gondolatokat szem előtt kell tartanunk, amikor az együtt élő nemzetiségek közös érdekében azért teszünk, hogy a „kötődés” szó elől a kérdőjel elmaradjon, s csak a felkiáltójel büszkélkedjen mögötte: KÖTŐDÉS!

(1988. szept.)

A fenti verzióban újólag benyújtott cikket végül is, a korábbi hosszú huzavona és több tartalmi kompromisszum ellenére sem vállalta a Kárpáti Igaz Szó (ezt a „sérelmemet” Peresztrojkácska c. írásomban részletesebben is megírtam), ezért magyarországi folyóiratban jelentettem meg. Az ilyesmi akkoriban még szokatlan megoldásnak számított, és sokan jól emlékeztek arra, a hetvenes években hogyan hurcoltak meg egyes szerzőket hasonlókért. Mégis bíztam a peresztrojkában, és örültem, hogy az írás megjelenhetett az Olvasó Nép 1989/1. számában.

A Hazafias Népfront lapjának Tóbiás Áron volt a szerkesztője; emlékszem, a belvárosi Ibolya presszóban találkoztunk, és én némi konspirációs óvatossággal bíztam rá kéziratomat. Ám ezután sem mondtam le arról, hogy odahaza is publikáljam, így 1989 tavaszán újra átdolgoztam az Évgyűrűk ’89 c. almanach (Ungvár, Kárpáti Kiadó, 1989) számára, az új verzióban azt is megállapítva, hogy az eredeti szövegben felvetett problémák egy részén időközben túllépet az idő: „A cikkíró számára inkább öröm, mint bosszúság, hogy a területi napilapnál hónapokig visszatartott írás akkori problémafelvetését azóta túlhaladta az idő; sőt, még az Évgyűrűk részére készült változat is – közvetlenül a nyomdába adás előtt – sürgős, fontos kiigazításokra szorult.” Itt említettem meg a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség 1989. február 26-i megalakulásának a tényét, valamint azt, hogy a Kárpáti Igaz Szó márciusban, sok évtizedes tilalmat megtörve, Uzsgorod helyett először használta a bűvös (és oly sokáig bűnös) szót: Ungvár.